Végre valahára itt az új fejezet. Remélem tetszeni fog, nem akarok túl sok mindent írni róla. Talán csak annyit, hogy a négyből ez a kedvencem. :D
--------------------------------------------------------------------------------
Amikor Elara felébredt egy kis szobában találta magát. Meleg takaró alatt feküdt és puha párna volt a feje alatt. Az első gondolat, ami átfutott a fején a következő volt: Elkaptak.
Nem tudta, hol van, hova került, de érezte nincs biztonságban. Ezután újabb képek jutottak eszébe: a falu, a szárny nélküliek, az ismeretlen.
Felült az ágyban és körülnézett. A szoba nem hasonlított az otthoniakhoz. Igazából teljesen egyszerű volt a berendezése: egy ágy, egy könyvespolc, egy szekrény, bizonyára ruháknak, és egy kis asztal, amin egy kancsó víz, mellette pedig egy pohár állt. Elara gyorsan töltött magának egy kis innivalót, és hamarosan a kancsó üresen állt a helyén.
-Áh, látom felébredtél. – hallatszott egy kedves női hang az ajtóból.
Elara nem számított senkire, ezért ijedtében a kezében tartott poharat leejtette. Újabb ijedt pillantást eresztett meg, ezúttal a törött pohár felé.
-Ne aggódj. Semmi baj. – sietett oda hozzá az ismeretlen nő. – Nincs semmi baj. – Ismételte meg, amikor látta, hogy a lányt elfogja a pánik. – Hogy hívnak?
-Elarának.
-Furcsa neved van. Angol vagy?
-Én…én tündér vagyok. – mondta félénken, mivel fogalma sem volt mi az az angol. Ránézett az ismeretlen nőre, aki először összeráncolta a homlokát. Elara rögtön tudta, hogy meglepődött, de nem tudta miért, hiszen teljesen normális, hogy…
Rémület fogta el. Lehet, hogy igazak a tündér legendák? Lehet, hogy tényleg van egy másik világ, ahol a tündéreknek nincsen szárnyuk és teljesen máshogyan élnek, mint ők?
-Tündér. – motyogta a nő, majd hozzátette – Tehát, ezért van – mutatott a lány hátára – szárnyad?
-Minden tündérnek van szárnya. – mondta immár bátrabban Elara. Tudta, hogy ha igazak a történetek, akkor átkerült ebbe az idegen világba és akkor itt senki nem találhatja meg. Különösen nagybátyja és a katonái nem.
Viszont ő sem tudja, hogy juthat vissza. Arra sem emlékezett, mikor került át ide, hogyan jött, hát akkor hogyan várhatja el magától, hogy visszatalál a tündérek világába? Hogyan fogja megmenteni népét, ha itt ragad?
Végül úgy döntött ezzel a problémával ráér később foglalkozni. Ha átjutott, akkor vissza is sikerülnie kell. Bízott magában és bízott a tündérek varázslatában.
Észre sem vette, hogy eközben belépett a szobába az a férfi is, aki megszólította.
-Áh, jobban van a kishölgy. –mosolygott Elarára. – Ne haragudjon, nem akartam megijeszteni tegnap.
-Semmi baj. – mosolyodott el Elara. Úgy tűnt, ezeket a népeket nem zavarja, hogy ő idekerült, sőt szívesen látták. – Köszönöm a vendéglátást. Meg tudnák nekem mondani, hogy jutok haza?
-A kislány tündér. – nézett rá komolyan a férfira a nő.
-Áh, szóval ezért vannak szárnyai.
-Minden tündérnek van szárnya. – mondta immár másodszor Elara.
A férfi magához húzott egy széket és megkérdezte:
-Lenne kedves elmondani, hogyan kerül szerény földemre?
Elara egy pillanatra elhallgatott. Vajon megbízhat-e ebben a két ismeretlenben? Mélyen a szemükbe nézett és döntött.
Elmesélte az elmúlt napok történéseit, apja halálától Damascus hatalomátvételén keresztül a menekülésükig. A vendéglátók szájtátva hallgatták.
Elara a következő napokban megismerte ezt a különös népet, az embereket. A házaspár, aki megtalálta őt nagy segítségére volt.
Elara azonban egy valamire rájött: ha hosszabb ideig itt akar maradni, akkor egy nagy elhatározásra lesz szüksége.
-Segítened kell. – lépett oda egyik reggel a férfihoz. A megmentő türelmesen várt, látta a lányon, hogy komoly elhatározás előtt áll.
Elara nagyot nyelt, mielőtt kimondta volna kérését. Akkor szólalt meg, amikor szeme már könnyekben úszott.
-Le kell vágnod a szárnyaimat.
A következő hét gyorsabban eltelt, ahogy azt a fiúk gondolták volna. Péntek délután már mindegyikük összerakta a hétvégi holmiját és már csak Jeremyre vártak, aki – a többiekkel ellentétben – egyáltalán nem volt izgatott, hogy hazamehet.
Az iskola kapujában csatlakozott hozzájuk Clara is, így öten indultak neki az útnak. Jeremy tanácsára gyalog mentek a házig, mivel így is megismertethetik Mariusszal a környéket.
Tulajdonképpen nem volt semmi különleges benne – ahogy azt Elias és Dorian állították – Jeremyt mégis mindig lenyűgözte a táj szépsége és érintetlensége.
Coldstream a angol-skót határon feküdt, és a turista népség nem idejött nyaralni, hanem vagy a tengerpartot célozták meg, vagy továbbutaztak Edinbourgh-ba. Épp ezért a falu a csend és a nyugalom skót szigete volt. Jeremy ezért is szerette. Itt lakott, amióta csak vissza tudott emlékezni, mindenkit ismer és őt is ismeri mindenki. Neki ez volt a tökéletes világ.
Persze az életre Coldstreamben sosem volt jellemző az a tipikus falusi légkör, hiszen az iskola diákjai mindig feldobták a hangulatot.
Jeremyék a falu szélén laktak, egy szép, emeletes házban. Az erkélyen muskátlik piroslottak, barátságosan köszöntve a látogatókat.
A tornácon egy hatvanas évei környékén járó férfi ült a hintaágyban és az aznapi újságot böngészte. Amikor megpillantotta a közeledő kis csoportot mosolyogva felállt és bekiáltott a nyitott ajtón a házba:
-Martha! Megjöttek a vendégek!
Egy ősz hajú, idősebb nő lépett a férfi mellé, aki boldogan karolta át az asszonyt. Így várták, hogy a fiatalok megérkezzenek szerény hajlékukba.
Jeremy néhány hosszabb lépéssel megelőzte barátait és a szülei elé állt. Barátai felé fordult és végignézett rajtuk.
-Clarát, Eliast és Doriant már ismeritek. – mutatott rá szépen sorban a barátaira. – Ő pedig Marius.
A házaspár kedvesen mosolyogva nézte az új fiút.
-Már sokat hallottunk rólad. Én Timothy Cluster vagyok, ő pedig a feleségem…
-…Martha. – fejezte be a nő férje helyett. – Örülünk, hogy eljöttél.
Marius elpirulva fogott kezet Jeremy szüleivel.
-Én köszönöm a meghívást.
-Na, gyertek beljebb. – tárta ki hívogatóan karját Timothy.
Az első helyiség egy tágas előszoba volt. Ebből nyílt a konyha, vele szemben pedig egy viszonylag nagy ebédlő, amit egy cserépkályha melegített.
Ide terelte be a kis társaságot Martha. A gyerekek leültek a helyiség közepén álló asztal köré.
-Mindjárt hozom a vacsorát.
Amikor az asszony kiment az ebédlőből, Marius megszólalt.
-Nagyon szép a házatok.
-Köszi. – vigyorgott Jeremy. – Mindenki irigyli. – nézett a többiekre, akik csak a szemüket forgatták.
A vacsora nagyon ízletes volt, levest és sült húst kaptak. Amikor minden has megtelt, Jeremy megmutatatta az emeleten a szobákat.
-A vendégszoba a tiétek. – fordult Clarához és Dorianhez a fiú. – Elias! Te a másik szobát kapod, ahol csak egy ágy van. Marius! Te az én szobámban fogsz aludni. Én meg egy matracon. – neveti el magát. – Pakoljatok le, addig én megmutatom a ház többi részét. Tíz perc múlva találkozunk a nappaliban.
A többiek csak bólintottak, míg Marius követte a fiút.
-Szóval, itt van a fürdőszoba, és ez itt az én szobám. – nyitja ki az emeleti folyosó végén lévő ajtót. A szoba nem volt nagy, de ahhoz éppen elég volt, hogy Jeremy kényelmesen elférjen benne. Egy egyszerű ágy állt az ablak mellett, ami a hátsó kertre és a mögötte elterülő erdőre nézett. Az ágy lábánál állt a ruhásszekrény, az ablak másik oldalán pedig az íróasztal. A falon több helyen is könyvespolcok voltak.
Marius körbenézett és látta, hogy könyvbeli ízlésük hasonló volt. Aztán a figyelme ráterelődött az ajtó mögötti falra, amit nem is vett észre, amikor bejött a szobába. Olyan volt, mintha egy teljesen más tapétát kapott volna, mint a szoba többi része. Minden helyet poszterek és képek foglaltak el.
-Váó. – mondta őszintén Marius.
-Hát igen. – vakarta meg a fejét Jeremy. – Filmek – mutatott a Gyűrűk ura és Harry Potter poszterekre -, zene – néhány angol együttes posztere – és végül a barátokkal készült fényképek.
-Ötletes. Sosem jutott volna eszembe. – morogta vigyorogva Marius. – Nagyon tetszik a szobád. Olyan, mint te.
-Nem is ismersz… - nevetett Jeremy, de nem sértésnek szánta.
-Lehet, de annyira azért igen, hogy ez feltűnjön.
Jeremy végül megrántotta a vállát.
-Még valamit meg szeretnék mutatni. Végül is nem fontos hely, de szerintem neked az is tetszeni fog. – mondta, miközben kiment a szobából és a folyosó másik vége felé vette az irányt. – Ide szoktam elbújni, ha rossz napom van. Vagy ha csak magam akarok lenni. – Kinyitott egy ajtót, ami egy lépcsőhöz vezetett. Jeremy szórakozottan megrázta a fejét. – A padlás. Gyere! – indult el felfelé.
A padlás tényleg olyan volt, amilyennek lennie kellett: poros, sötét és tele volt kacatokkal.
-Nézz körül! – bíztatta Jeremy, miközben végignézett a legfelső szinten. – Van itt minden…igazából régen jártam itt. Tavaly nyáron. Idén valahogy nem volt szükségem rá. – mosolygott.
Marius elindult a felfedezőkörútra. Nem akart kutakodni, de valami hajtotta. Úgy érezte találni fog valamit, ami érdekelni fogja. Egyre beljebb merészkedett a poros ládák és kacat-kupacok közé, amikor Jeremy megszólalt.
-Jééé, a régi gitárom.
Marius a háta mögé nézett, ahol Jeremy a hangszert a kezében tartotta.
-Tudsz rajta játszani? – kérdezte kíváncsian.
-Sajnos nem. Elkezdtem tanulni, de nem jutottam sokáig. Miért kérdezed?
-Megpróbálhatom? – kérdezte kicsit bátortalanul Marius.
-Persze. – csillant fel Jeremy szeme, miközben átadta a gitárt a fiúnak. Marius rögtön pengetett néhány dallamot. Jeremynek hirtelen egy ötlete támadt.
-Gyere! Menjünk le, szegények már várnak ránk.
Amikor Marius le akarta tenni a gitárt, Jeremy rászólt!
-Hozd azt is! – mutatott a hangszerre. Marius gyanútlanul engedelmeskedett.
-Áh, megtaláltátok a régi gitárt. – mosolygott rájuk Timothy, amikor meglátta Marius kezében a hangszert.
-Igen. – újságolta büszkén Jeremy. – És találtam valakit, aki tud játszani rajta.
Marius úgy állt meg az ajtóban, mintha egy láthatatlan fal tartotta volna vissza. Rögtön megértette, miért kell a gitár.
-Nem. – mondta erőltetett nevetéssel.
A többiek szinte egyszerre válaszoltak neki: - De!
A nevetés egyszerre tört ki az egész társaságból. Végül mindenki leült és elkezdődött a beszélgetés, ami közben Marius nagyon remélte, hogy nem kerül sor a zenélésre.
Az új fiúnak sokadszorra is mesélnie kellett magáról, úgyhogy immár a társaság azon tagjai is megismerhették, akik eddig nem sokat tudtak róla.
Egy idő után, aztán újra előkerült a zene téma. Kérdezgették, hogy hol tanult zenélni, milyen számokat ismer. Végül a gitár Marius ölében volt és a fiú azon gondolkodott, mit játsszon el nekik.
-Ezt a számot, még anyukám énekelte nekem, amikor nem tudtam elaludni…meg ha ezt kértem. – mosolygott a fiú és elkezdett énekelni.
Elképzelt csók a hatalom
Ez a világ másolt papiron
Lázadtól hűt a nyugalom
S a vérem maga-magamon.
Húnyd le most lassan a szemed
Holnap történt meg, mi lepereg
Hozzád ért az órám, s leszakadt
Sírásod mega-megakadt.
Nincs álmunk könnyű idején
Nincs kastélyunk hűs kockakövén
Alszik most kényes bizalom,
Akarod s aka-akarom.
Engedjétek meg ha lehet,
Tárjunk szét szárnyas kezeket
Fentről lássuk meg a helyet, ahol
Robbantunk szeme-szemeket.
Szőlőből bor, ha született
A borból könny, ha született
Belőlünk mit tudsz, mi lehet?
Szorítsd a keze-kezemet.
Jobb lesz jövőre az a baj
Jobb lesz jövőre a tavaly
Rend élén trónol a zavar
Rend élén a za-a zavar.
(Ghymes: Szárnyaskezű szeretők)
Amikor befejezte mindenki csendben nézett rá, ami miatt rettentő zavarban volt. Éneklés közben észre sem vette, mennyire beleélte magát. Újra visszajöttek a régi emlékek. Óvatosan körülnézett és várta, hogy valaki megszólaljon. Kezdett kínos lenni a csend. Végül Martha kezdett el beszélni.
-Ez nagyon szép volt. – nézett rá először a fiúra, majd a férjére.
Marius lehajtotta a fejét. Megdöbbentette a többieket és emiatt kínosan érezte magát. Végül aztán kezdett feloldódni a társaság. Jeremy és Timothy kimentek, hogy behozzanak néhány süteményt.
Marius érezte, hogy megszomjazott a nappaliban található kancsó azonban üres volt.
-Hozok egy kis vizet. – szólt, majd felállt, és magához vette az üveget. Amint kiért a szobából, megtorpant egy pillanatra és fejét a falnak támasztotta. Amikor összeszedte magát a konyha felé vette az irányt, ahonnan azonban kisebb vita zajai szűrődtek ki.
-Tim, biztos, hogy ő az…
-Nem lehetünk egészen biztosak benne. Még nem ismerjük eléggé.
-De…
-Még te sem ismerheted eléggé. Két hét nem elég, Jeremy. Nem elég.
-De…
-Jeremy! Bízz bennünk! Mi tudjuk mikor kell…
Timothy ekkor vette észre, hogy valaki az ajtónál áll, habár nem látta, ki az és azt sem tudta, mikor került oda.
Marius úgy döntött, nem bujkál, inkább úgy tesz, mint aki semmit nem hallott.
-Elnézést! Csak vízért jöttem. – mutatta fel a kancsót.
Jeremy még egy bosszús pillantást vetett a mellette álló férfira, majd a kancsó felé nyúlt.
-Gyere! – szólt halvány mosollyal. – Majd megtöltöm én. – sóhajtotta.
Az este hátralevő részében sokat beszélgettek az iskoláról, a gyerekek terveiről és a hétvége programjáról. Senki nem említette meg a vitát, ami Jeremy és Timothy között zajlott és azok ketten nem mutatták semmit jelét annak, hogy észrevették volna, hogy Marius többet tud a kelleténél.
Amikor eljött a lefekvés ideje, Jeremy saját szobáját választotta alvóhelyül. Marius először azt hitte, majd akkor megemlíti a veszekedést, aminek egyértelműen ő volt a tárgya, amikor ketten lesznek, de erre nem került sor. Jeremy tényleg nem gyanakodott.
-Köszi, hogy belementél a zenélésbe végül. – szólalt meg Jeremy, amikor már mindketten a takarójuk alatt feküdtek.
-Én is élveztem, akármennyire nem akartam az elején. – mondta halkan Marius, majd hozzátette. – Tudok ám normális számokat is. – nevetett.
-Szerintem nagyon jó dal volt az is.
-Köszi.
-De most aludjunk. Holnap hosszú túrát tervezek. Jó éjt! – mondta és szinte azonnal elaludt.
-Jó éjt. – válaszolt Marius, akinek azonban komoly gondjai voltak az alvással. Nem jött álom a szemére, egyfolytában a konyhai beszélgetés járt a fejében. Hiába próbált elaludni, csak forgolódott, így inkább úgy döntött, kimegy a szobából, nehogy felkeltse Jeremyt.
Lebotorkált az alsó szintre. Az ebédlőből fény szűrődött ki. Marius reménykedett benne, hogy nem egy újabb veszekedésnek lesz a tanúja, de vállalta a kockázatot és belépett a szobába. Ott Elias húga, Clara ült.
-Oh, szia. – mondta halkan.
-Szia. –mosolygott rá a lány. – Te sem tudsz aludni?
-Nem. – mosolygott vissza. Még sosem beszélt a lánnyal, de valahogy az első pillanattól szimpatikus volt neki.
-Nagyon…öhm… - látszott rajta, hogy a megfelelő szavakat keresi – lenyűgöztél az este.
-Szeretek gitározni. Csak sajnos ide nem hozhattam el, így nem is játszottam az elmúlt napokban. – válaszol.
Clara kutató tekintettel nézett az új fiúra.
-Valami baj van. – Ez megállapítás volt, nem kérdés.
Marius a lány szemébe nézett. Megint a nagy dilemma: megbízhat-e a lányban?
-Meghallottam egy olyan beszélgetést, ami nem tartozik rám. – mondta ki végül azt, ami a szívét nyomta. – Vagyis…nem tudom rám tartozik-e. – Marius arcát a kezébe temette. Fáradt volt, de ezt meg akarta beszélni valakivel. Úgy érezte rosszat tett azzal, hogy kihallgatta barátja beszélgetését. Nem akarta, hogy egy ilyen dolog közéjük álljon, de az is nagyon érdekelte, mit tudnak ezek az emberek róla.
-Ezt nem igazán értem. – néz rá zavartan a lány.
-Rólam szólt a beszélgetés.
-Biztos vagy ebben?
-A nevem nem hangzott el, de elég egyértelmű volt…
Clara egy ideig hallgatott, látszott rajta, hogy gondolkodik.
-Sok mindent nem tehetsz. – szólt végül. – De szerintem győződj meg róla, hogy biztos rólad beszélgettek- e. - állt fel az asztaltól és bíztatóan nézett Mariusra.
