Első fejezet - Visszatérés

Hát elérkezett ez a becses pillanat is. Itt az első fejezet. Miről is szól? Megismerhetjük a legfontosabb szereplőket, és a körülményeiket. Aztán majd elkezd bonyolódni a történet, de ez még a jövő zenéje. :) Jó olvasást!

-------------------------------------------------------------------------------------

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy számunkra ismeretlen világ. Ebben a világban a tündérek uralkodtak. A királyi család egy gyönyörű erdő közepén élt egy csillogó-villogó kastélyban. A család boldogan élt, hiszen mindenük meg volt, amit csak kívánhattak. Jól vezették az országot, egy virágzó birodalmat építettek ki.
A tündérnép is tisztelte a királyi családot, hiszen sosem kellett panaszkodniuk. Mindennapjaik kellemesen és gond nélkül teltek. Mindenki elvégezte a feladatát, és így boldog életet élhettek.
Ha valaki oda tévedt volna, azt hitte volna, hogy egy álomvilágba csöppent. A tündérek vidámak voltak, a gyerekek mindig mosolyogtak, a felnőttek pedig gyermekeik boldogságának örültek.
Az idillre csak egy valami vetett árnyékot. A király öccse egy becsvágyó, önző alak volt. Nem tetszett neki bátyja fényűző élete és mindenáron meg akart szabadulni testvérétől. Persze, ez nem volt olyan könnyű. A tündérkirály nem volt egy könnyelmű fickó és nagyon jól ismerte öccse vágyait. Épp ezért, hogy megelőzze a bajt, testvérét a déli területek felügyelését bízta.
A férfi viszont nem elégedett meg ezzel. Egyre-másra törte a fejét a ravaszabbnál ravaszabb terveken.
Egy nap aztán a király váratlanul, egy rejtélyes balesetben meghalt. A királyné rögtön tudta, hogy családja komoly veszélyben van. A tündérkirály fiú utód nélkül halt meg, így a korona a legközelebbi férfi rokont, a fiatalabb testvért illette.
A királyné férje haláláról értesülve magához hívatta lányait.
-El kell mennetek innen. Veszélyben van az életetek.
A lányoknak nem kellett magyarázni: ha valamelyikük fiút szül, akkor onnantól kezdve a trón őt illeti. Igaz, a hatalmat csak akkor kezdheti el gyakorolni, ha nagykorúvá válik. De ez nagyon hamar eljöhet, hiszen a tündérek már tizenhat évesen felnőtté válnak.
Ilyenkor avatják fel őket, és egy szertartás keretében ilyenkor nő ki a szárnyuk is. Ez egy nagyon szép esemény és minden kis tündér erre vár. Ilyenkor lesz értelme a tündér létnek, ilyenkor veszi kezdetét az igazi felnőtt élet.
A lányok könnyes szemmel néztek anyjukra, aki odalépett hozzájuk és megölelte őket.
-Legyetek bátrak és mindig maradjatok együtt. – súgta oda nekik halkan és ránézett a lányok háta mögött álló férfira.
-Vigyázz rájuk! – Az asszony nem mondott többet, tudta, hogy megbízhat a fiatal harcosban, aki a tündér sereg egyik ígéretes, ifjú tisztje volt.
Három napig folyamatosan vágtáztak lovaikon, csak éjszakára álltak meg pár órás pihenőre. A lányok jól tudták, hogy hazájuk jövője az ő kezükben van, így mindenképpen el kellett menekülniük. A hercegnők nem ismerték a tervet, de feltétel nélkül megbíztak a velük lovagló férfiban.
Arra viszont egyikük sem számított, hogy egyik éjszakai pihenőjük alatt rájuk támadnak. Valaki elárulta őket, vagy egyszerűen csak a szerencse nem szegődött melléjük, a lényeg az, hogy az immár megkoronázott új király katonái megtalálták őket.
-Fussatok! – kiáltott az ifjú harcos, amikor látta, hogy a harc elkerülhetetlen. Két fekete páncélba öltözött fegyveres tört rájuk, így a lányoknak esélyük volt a menekvésre. A férfi kitartóan küzdött, amikor a lányok kiáltást hallottak.
-Neee! – fordította meg a lovát az idősebbik.
-Tovább kell mennünk!
-Menj! Menekülj, húgom! Nekem itt kell maradnom.
A kisebbik lány tudta, hogy teljesítenie kell nővére kívánságát, ezért tovább vágtatott, de közben folytak a könnyei. Nem akarta elveszíteni nővérét, aki nemcsak a testvére volt, hanem a legjobb barátja is. Mégis mindig azt tanították nekik, hogy az ország érdeke mindennél fontosabb, ezért kellett tovább mennie.
Újabb két nap lovaglás következett. A lánynak végtelenül hosszúnak tűntek a nappalok, és éjszaka is csak kétségek között forgolódva feküdt a földön. Nem tudta, mit kellene tennie, hova kellene mennie. Mindenesetre egy dologban biztos volt: vissza nem.
A szökés után egy héttel megváltozott a környezet. Az erdő dimbes-dombos tájjá változott át, és megjelentek kis házikók is. Egy faluba ért és már kereste a tündéreket, amikor valami furcsát vett észre: a felnőtteknek nem voltak szárnyaik.
A lány a lovon ülve összeráncolta a homlokát. Hova került? Milyen barbár világban nem nőnek ki a szárnyak? Bár fordult volna vissza, amikor egy halk köhintést hallott maga mögött.
-Elnézést kisasszony. – szólalt meg mögötte egy mély hang. – Ez az én földem, és össze tetszik járkálni a veteményt.
A lány csak szótlanul bámult vissza. Ennek a férfinak sincs szárnya. És most még meg is szólította. Mégis mi legyen most? Egyértelmű, hogy nem egy barátságos, vendégszerető tündér falucskába került.
-Hallja, amit mondtam?
Igen, hallom. – akarta mondani, de hirtelen fáradtság tört rá. Válaszolni már nem tudott, mert a fáradtságtól lefordult a lóról.

Marius Farley álmosan az órájára nézett. Fél tizenkettő. És holnap kezdődik az új tanév. Új tanév, új iskola, új osztálytársak és új környezet. Furcsa lesz, de majdcsak kibírja valahogy. Végül is sosem árt a változatosság. Nagyot ásítva lerakta a lapot, amit eddig a kezében tartott. Habár lassan tizenhat éves lett, mégis legtöbbször édesanyja régi írásait olvasgatta. Mesék voltak, tündérekről, kitalált világokról, nem létező hősökről. A fiú tudta, hogy kezd kiöregedni belőlük – és ezt apja is sokszor a tudomására adta -, mégsem bírt megszabadulni tőlük. A mesék voltak az utolsó emlékei, amik még édesanyjához kötötték.
Marius apjával és öccsével élt együtt. Anyja tíz évvel ezelőtt váratlanul eltűnt. A fiú apja váltig állítja, hogy egy másik férfival ment el, Marius mégis biztos volt benne, hogy a nő nem szabad akaratából hagyta el családját. A fiú emiatt sokszor vitába is keveredett, és ilyenkor csak hangos veszekedés lett az eszmecsere vége. Ha pedig nem erről veszekedtek, akkor valami más volt az oka.
A fiúnak nem volt jó kapcsolata az apjával. Hosszas tanakodás után rájött a titok nyitjára: apja az eltűnt szerelmét látja a fiúban, hiszen Marius teljesen anyjára ütött. A haja és a szeme színe ugyanolyan volt, és még a gesztusai és a mozdulatai is a nőt idézték.
Erről persze nem a fiú tehetett, de makacssága és édesanyjába vetett hite mindig felidegesítette a férfit. Utálta, hogy ő nem tud ennyire megbízni a nőben, de annyi titka volt, annyi mindent nem tudott róla, hogy a férfi szinte már semmin sem lepődött meg. De arra nem számított, hogy egyszer csak magára marad egy hat és egy négy éves fiúval.
Marius ezzel tisztában volt, ezért nem is kergetett hamis illúziókat azzal, amikor azt gondolta, hogy egyszerűbb lesz a családi élet, ha ő egy bentlakásos középiskolába megy a következő tanévtől kezdve.
Mindenkinek könnyebb lesz. És emellett Anglia egyik legjobb középiskolájába fog járni. Kell ennél több?
A fiú erre is tudta a választ: igen, kellene. De tudta, hogy türelmesnek kell lennie és akkor talán egy szép napon kiderül, miért tűnt el az édesanyja?
Addig is, el kell mennie ebbe az új iskolába. Mert „egyszer minden jóra fordul” olvasta el az utolsó mondatot édesanyja meséjéből.
Ez, a tündéres volt a kedvence neki és az édesanyjának is. Ezt mesélte a legtöbbször és igazából a fiúnak már nem is lett volna szüksége a papírra, szinte kívülről tudta az egészet.
Marius lekapcsolta a lámpát és elfeküdt az ágyban, de még sokáig nem jött álom a szemére.

- Ébresztő álomszuszék! – kiáltott fel Clara, miközben a bátyja mellé ugrott.
-Hm? – kérdezett vissza a takaró alól valaki.
Clara nem válaszolt, csak nevetett és lehúzta a takarót az ágyról.
-Ki az ágyból Elias! Kezdődik az iskola!
-És ennek ki örül? – morogta vissza szemét dörzsölgetve a fiú.
-Hát én! Meg gondolom te is! Tuti, hogy te is. Hiszen egy unalmas és förtelmes nyár után végre mehetünk vissza a suliba és találkozhatunk rég nem látott barátainkkal.
Elias csak morgott. Igaza van a húgának, de utálta, ha a lány ilyen ódivatúan és művészien ecsetelte a mondanivalóját. Clara két évvel volt fiatalabb bátyjánál és biztos volt benne, hogy egyszer író lesz belőle. Ennek érdekében mindent megtett, verseket, történeteket írt és legfőbb kritikusa a bátyja volt.
Elias és Clara Gordon a St. James középiskolába jártak és nagyon szerették azt az iskolát. Mivel bentlakásos iskola volt, ezért szinte az egész tanévet ott töltötték. Szüleik befolyásos emberek voltak, így kevés időt tudtak gyerekeikkel együtt tölteni, igazából csak nyáron szabadultak el pár hétre. Ilyenkor a család mindig valami nagy utazókörútra ment a világ valamelyik eldugott vagy kevésbé népszerű pontjára. A szülők mindig azt mondták, hogy a nyüzsgés után már kijár nekik egy kis pihenő.
Így a gyerekek jobbára egymásra támaszkodtak és egymást támogatták. Mindig alig várták, hogy vége legyen a szünidőnek és mehessenek vissza csendes kis életüket élni az iskolába. És végre, egy rendkívül hosszú és unalmas nyári szünet után végre lejött a nap a visszatérésre.
-Mikor indulunk? – kérdezte Elias azonnal, amint leért az étkezőbe, ahol szülei már a reggelijüket ették.
-Amint elkészültetek. Estére már Londonban kell lennünk. – mondta apja egy újság mögül.
Elias megkönnyebbült. Ha a szüleiknek dolguk van, akkor nem fogják húzni az időt. Gyors búcsú és mennek. És végre egyedül maradhatnak. Rámosolygott az asztal túloldalán ülő húgára, aki cinkosan visszanevetett.
-Én még nem láttam olyan gyereket, aki ennyire örült volna annak, hogy iskolába mehet. – mondta unottan az anyjuk, majd egy vállrándítás után felállt az asztaltól. – Ha készen vagytok, szóljatok Johnnak, aki majd leviszi a csomagjaitokat.
A gyerekek csak bólintottak, majd gyorsan befalták a reggelit és felrohantak a szobáikba.
Negyed óra múlva már mindketten készen voltak és az előtérben várták, hogy végre indulhassanak.
Amikor Elias kilépett az ajtón mély levegőt vett.
-Te is érzed? – kérdezte húgát.
-Igen. – nevetett Clara. – A szabadság szele…
A fiú is elnevette magát, majd megfordult. Végignézett a kétemeletes villán, majd megfordult és a kertet vizslatta körbe. Ilyenkor mindig elfogta a bűntudat. Annyira szeretett a St. Jamesbe járni, hogy el is felejtette, hogy hol is van az otthona. A húga erre mindig azt kérdezte, hogy milyen otthon az, ahol nem érzi otthon magát az ember? Clarának igaza van, az ő otthonuk a St. James. És két óra múlva már ott is lesznek. Ha szerencséjük van, az ebédet már ott fogyaszthatják el.

Jeremy Cluster türelmesen várt a bejárati ajtóban, miközben az előtte álló idős házaspár büszkén nézett végig rajta. Jeremy sosem értette, miért kell ez a szokásos év eleji szertartás, hiszen minden évben ugyanúgy néz ki. Mindig az iskolai ünneplője volt rajta, mindig ugyanúgy várta, hogy végre elindulhasson.
Nem, mintha nem szeretett volna otthon. Ő, a barátaival ellentétben, szerető családban nőtt fel, és mindig honvágya volt, bár az iskolából majdnem látta a házukat. Csak néhány fa takarta el a kilátást.
Az ő esetében viszont a család fogalom is mást jelentett. Jeremy nem ismerte a szüleit. Még kis korában került Martha és Timothy Cluster gyámsága alá és azóta velük élt. Jeremyt mindig érdekelték születésének körülményei, de erről az idős pár nem sokat tudott. Viszont Jeremy származásáról már annál többet. Egy valamit azonban a fiú lelkére kötöttek, még nagyon kicsi korában, senkinek nem mondhatja el a nagy titkot. Indoklásképpen saját biztonságát hozták fel.
-Sok olyan ember van, akinek fontos lehetsz. – mondogatták gyakran, de Jeremy sosem értette miért lenne ő fontos bárkinek is. Hiszen nincs benne semmi különleges. Úgy nőtt fel, mint bármelyik átlagos angol fiú.
Jeremyt merengéséből Martha hangja riasztotta fel.
-Vigyázz magadra és hétvégén várunk haza.
-Jövök. – mosolygott rá nevelőszüleire Jeremy, majd elindult az iskola felé.
Mehetett volna busszal is, de végül úgy döntött, inkább sétál egyet. A cuccait már tegnap felvitték, így ma csak a hátizsákja volt nála.
Jeremy már várta a percet, amikor végre megpillanthatja barátait. Két teljes hónapig nem találkozott a fiúkkal, és mivel a tanévet gyakorlatilag összezárva töltötték, ezért már hiányzott a jelenlétük. Persze tartották a kapcsolatot, emailben és telefonon, de az azért nem ugyanaz.
Bár Jeremy meghívta őket a nyárra, a fiúk mégsem jöttek el. Vagy nem volt idejük, vagy nem volt kedvük a szép iskolát látni. Mert hát a St. James nagyon jó iskola volt, de az év tíz hónapjában bőven elege lett belőle a többieknek.
Jeremy megértette őket. Az egyik gyönyörű tájakra utazott, a másik szebbnél szebb és jobbnál jobb fogadásokon vett részt. Jeremy barátai gazdagok voltak, és az ország legmenőbb emberei voltak a szüleik. A fiú sosem irigyelte tőlük ezeket a kiváltságokat, hiszen látta, hogy a pénz és a hírnév semmit sem ér, ha a szülők nem törődnek a gyerekekkel.
Jeremyt legalább tényleg szerették, és bár még sosem járt külföldön, nem hiányolta a nagy utazásokat.
A fiú hirtelen megtorpant. Gondolatai sűrű örvényében észre sem vette, hogy megérkezett. A nagy kovácsoltvas kapu tárva nyitva várta az érkező diákokat. Az udvaron nagy volt a nyüzsgés. Szülők búcsúztak a gyerekektől, barátok mosolyogva üdvözölték egymást és néhányan már a nehéz bőröndjeiket húzták befelé az épületbe.
Maga az iskola egy régi kastélyban volt berendezve. Óriási épület volt. Három emelet, és nagyon nagy alapterület. Habár külsőleg barokkos beütése volt a kastélynak, belül már nem látszódott az ódivatúság. Az iskola az ország legmodernebbjei közé tartozott, ezzel is segítve az itt tanuló diákok minél sikeresebb érettségijét.
Vagyis Jeremy legutoljára valami ilyesmit olvasott a St. James prospektusában. A fiú kíváncsian nézett körül, hátha megjött már valamelyik barátja. Nem is kellett sokat kutakodnia: épp akkor szállt ki az autóból Elias Gordon. Amint tekintetük összetalálkozott, lassan sétálva elindultak egymás felé, majd amikor elég közel értek, Jeremy megszólalt.
-Üdvözöllek újból Coldstreamben!
-Jó újra itt. – válaszolt Elias, miközben megrázta barátja kezét.
-Hogy telt a nyár?
-Szokásosan unalmasan.
-Szóval otthon ültél ahelyett, hogy meglátogattál volna? – kérdezte nevetve Jeremy. Nem várt választ, tudta, mit mondana Elias.
A fiú csak megrázta a fejét.
-Menjünk inkább fel a szobába. Tudod a szüleimnek fontos dolga van Londonban. És még oda is kell érniük. – Elias hangjából kiérződött a gúny és a szomorúság.
-Nem kell segítség a húgodnak?
Elias átnézett a háta mögött, ahol Clara már félig az ajtóban állt.
-De, akkor én megyek…
-Várj! Te búcsúzz el a szüleidtől. Ahogy titeket ismerlek, úgysem látod őket karácsonyig. Majd én segítek Clarának.