Második fejezet - Új barátok

Hát elérkezett ez is, kész van a második fejezet. Szeretnék valamit kérni minden kedves olvasómtól! Mivel egyelőre még a chat nem megoldott dolog a blogon, ezért a kommentekhez lécci írjatok valamit. Nem kell áradozni, nem kell dícsérni, a lényeg, hogy lássam, kb mennyien olvassátok. (mondjuk nekem már az is elég, ha egy ember elolvassa, de szeretném, ha minél többen...) És ha már írtok, akkor valami kritikával is dobjatok meg. DOBÁLJATOK! :D Előre is köszi! Ígérem, amint lesz chat, leszállok a kritika témáról...csak néha fogom felhozni!

-------------------------------------------------------------------------------------

Az új tündérkirályt Damascusnak hívták. Bátyja halála után egyből a királyi palotában termett és a szokásoknak megfelelően elfoglalta a trónt. Senki nem szegülhetett ellen, ugyanis Damascus a déli száműzetése alatt komoly hadsereget szerelt fel, és sok hűséges embert mondhatott magáénak. Épp ezért a régi királyhoz hűséges tündérek nem mertek fellázadni új uruk ellen. Annál is inkább, mert Damascus teljesen jogosan foglalta el a trónt, és ezt mindenki jól tudta. A nép csak egy valamiben reménykedhetett: a hercegnőknek sikerült megmenekülniük és néhány év múlva megérkezik a megváltás.
Azonban Damascus is ettől félt. Több kisebb kutató csoportot küldetett ki a birodalom erdeibe és csak reménykedni mert benne, hogy sikerrel fognak járni. Tervei voltak. Ő is nagyon jól ismerte az íratlan törvényt. Ha valamelyik lánynak fiú utódja lesz, vége lesz mindennek. Hacsak… Damascusban kezdett megfogalmazódni egy terv.
A tündérkirálynak nem kellett sokat várnia. Néhány nap múlva visszatértek a katonák és az egyik csapat sikeres küldetést hajtott végre.
Damascus már örült annak, hogy azt a parancsot adta harcosainak, hogy élve hozzák vissza a szökevényeket. Terve az elmúlt napokban egyre jobban körvonalazódott, és immár a győztesek biztos nyugalmával várta menekülőket a trónterembe.
Néhány perc múlva páncélos harcosai tuszkoltak be két tündért az ajtón.
-Ketten? – pattant fel Damascus. – Hol van a harmadik? Hol van Elara? Hol van a kisebbik lány?
A katonák nem számítottak a kirohanásra. Nem is sejtették, hogy hárman voltak, mivel ők csak ezt a két szerencsétlen találták meg az erdőben. A csoport vezetője próbálta meg menteni a helyzetet:
-Uram, csak ketten voltak. A másik lány nem volt velük. Bizonyára szétváltak.
A két fogoly gyors pillantást váltott.
-Hát jó, majd csak előkerül. Nem bujdoshat egész életében. De… - ránézett a két fiatalra maga előtt. – Ők biztos tudják, hogy hol van! – biccentett fejével. A katonáknak nem kellett magyarázni, már fogták is őket, hogy kihallgathassák a két tündért. De Damascus megálljt intett.
-Én akarom őket kihallgatni!
A régi király alatt szinte sosem használták a börtönt. Nem volt megfelelő indok vagy ok használni. A rablókat, tolvajokat sosem a királyi várban tartották fogva, hanem egy külön épületet húztak fel, egy félreeső kisvárosban.
Most viszont hamar megteltek a cellák. Damascus tudta jól, hogy sokan el tennék láb alól. Főleg a bátyja hívei gondoltak előszeretettel a halálára. Az elmúlt években a sok hűséges ember mellett sok ellenséget is szerzett. Sokan nem szerették déli politikáját, és magát a tündért sem.
Damacus becsvágyó, önző tündér volt. Mindig is a trónra vágyott, és utálta másodszülöttségét. Már kiskorában is értésére adták, hogy sosem lehet belőle király. Már akkor elhatározta, bebizonyítja, igenis uralkodó lesz belőle. Sajnálta, hogy szülei nem élhették meg ezt a napot. Szívesen az arcukba dörgölte volna hirtelen felemelkedését.
De már nem tehette meg. Helyette azokat büntette, akik imádták a szüleit, a testvérét és mindent, ami hozzájuk kapcsolódik. És az első két áldozat ez a két tündér lesz.

Marius azóta nem szólt egy szót sem, amióta beült a kocsiba. Először a tájat nézte, figyelte, ahogy az ismerős, dimbes-dombos környezete átváltozik egyre erdősebbé. Aztán végül elővette szokásos úti olvasmányait: édesanyja történeteit. Praktikus volt minden helyzetben, mivel nem egy füzetben vagy egy könyvben voltak, hanem egyszerű lapokon. Így mindig elég volt azt elővenni, amelyik érdekelte, nem kellett az egész kupacot magánál tartania.
Most éppen a új, gonosz királyos történetet kezdte el olvasni, de nem tudta befejezni. Apja hátraszólt a hátsó ülésen ülő fiának:
-Már megint azokat a bugyuta történeteket olvasod?
Mariusnak nem volt kedve veszekedni, ezért inkább eleresztette a füle mellett a kérdést és elrakta a papírokat.
-Csak azt néztem, hogy mit írtak az iskolából. – hazudta. A fiú azzal nyugtatta magát, hogy ez egy kegyes hazugság volt, a családi béke megőrzése érdekében. – Mikor érünk oda?
-Már egész közel vagyunk. Nemsokára.
-Jó. – sóhajtott Marius. Nem igazán tudta eldönteni, hogy akarja-e ezt az elköltözést. Ő választott, és nyáron még úgy érezte jó ötlet lesz, de most, hogy mindenjárt megérkeznek kezdett rátörni a honvágy.
De most már nem volt visszaút. Nem akart meghátrálni, nem akart visszakozni.
Tíz perc múlva feltűnt az iskola épülete. Mariusnak nem volt újdonság, már volt itt a nyár közepén, amikor elrendezték az átiratkozást és a többi papírmunkát. De most is lenyűgözte az épület nagysága és szépsége.
Amikor először olvasott a St. Jamesről azt hitte valami hiper-szuper modern iskolába fog járni. De az első találkozása az iskolával meggyőzte, hogy neki itt a helye.
Marius most már tényleg az iskolából kapott levelet vette elő.
-Azt írják, hogy a 112-es szobában fogok lakni. Tehát, ha jól emlékszem ez az első emeletet jelenti. Azt hiszem nem lesz probléma.
-Remek. – mondta az apa, miközben leállította a kocsit. – Segítek felvinni a dolgaidat.
-Köszi. – morogta Marius. Úgy látta, apja nem nagyon sajnálja, hogy fia bentlakásos iskolába költözik. Végül úgy döntött, nem fog törődni vele, vagy legalább is megpróbál nem törődni vele. Megfogta az egyik bőröndöt és elkezdte felcipelni a lépcsőn. Örült neki, hogy csak az első emeletig kell felvonszolnia a cuccot.
A szobát könnyű volt megtalálni. A 12-es szám a folyosó végén volt. Marius letette a bőröndöt és bevárta apját, aki pár lépéssel mögötte jött.
-Na, nem mersz bemenni? – ugratta fiát a férfi, majd megveregette a vállát. – Gyerünk!
Marius nagyot sóhajtott, és kinyitotta az ajtót. A szoba négy fős volt, de egyelőre csak ketten voltak ott. A két, ablakhoz közeli ágyra pakolták ki a dolgaikat, de az ajtónyitódásra felfigyeltek. Meglepetten néztek Mariusra, aki kissé félszegen lépett be a szobába.
- Marius Farley vagyok. És ha minden igaz, én leszek az új szobatársatok.
A fiú, amíg a másik kettő felébredt megdöbbenéséből, végigmérte új társait. A bal oldali fiú magas, barna hajú volt. Az ágyán egy kupac könyv feküdt. A szekrényben, ami a két ágy között állt márkás ruhák sorakoztak halomszámra. Amikor a fiú észrevette, hogy Marius a szekrényt nézi, gyorsan becsukta.
-Elias Gordon vagyok. – lépett oda a srác, és kinyújtotta a kezét. Marius elfogadta az üdvözlést, majd a másik fiú felé fordult. Ő szőke hajú volt és körülbelül olyan magas, mint Elias. Kék szeme kíváncsian csillogott.
-Jeremy Cluster. – mutatkozott be ő is.
Az ismerkedés alatt Marius apja is belépett a szobába.
-Ő az apám, James Farley. – mutatott rá a férfira, majd kilépett a szobából. Nem akart a fiúk előtt elbúcsúzni apjától. A férfi csak intett a két fiatalnak, majd kiment ő is.
-Hát akkor vigyázz magadra. És ha bármi kellene, csak szólj.
-Jó, persze. – bólintott Marius. – De azt hiszem, most meg van mindenem. Talán nem felejtettem el semmit.
-Remélem jól fogod érezni magad. – mondta a férfi, miközben megölelte a fiát. majd megfordult és elindult a kijárat felé.
-Én is. – morogta Marius és nézte, ahogy apja eltűnik a lépcsőn. Majd, amikor már nem látszódott belőle semmi, nagyot sóhajtott. Hátrasimította szemébe lógó haját és belépett a szobába.

Amikor Marius és az apja kiléptek a szoba ajtaján Elias és Jeremy összenéztek.
-Új szobatárs?
-Én nem tudtam róla. – morogta Jeremy, pedig általában ő volt az, aki mindenről tudott, ami az iskolában folyt.
-Végül is, mindegy, nem? El leszünk itt négyen is.
-Ja, igazából már csak mi voltunk az osztályból azok, akik hárman voltunk egy szobában. Szóval, akkor hányan is leszünk? Huszonnégyen?
-Feltéve, ha hozzánk fog járni.
-Hozzánk fog járni. Tuti. – nevetett Jeremy, aki már várta, hogy Marius visszatérjen. Kíváncsian várta, mi hozta ezt a srácot ebbe az iskolába.
A két fiú folytatta a pakolást, majd néhány perc múlva Marius is csatlakozott hozzájuk. Homlokát ráncolva nézett két bőröndjére.
-Látom, hosszú időre maradsz. – mutatott a két csomagra Jeremy. – Gondolom nem a közelből jöttél.
-Nem, Manchester közelében lakunk. Vagyis laktam.
Elias és Jeremy összenevettek. Jól tudták, hogy Marius zavarban van. Végül Jeremy könyörült meg az új szobatárson.
-Gyere! Ez lesz a te szekrényed. – mutatott a sajátjára. - Vagyis ennek az egyik fele. A másikon – mutatott a szembeni falnál állóra – Elias és Dorian osztozik. Dorian viszont csak holnap jön. – mondta Jeremy Elias felé fordulva.
-Remek. – majd tanácstalanul nézett a két bőröndre. – Lehet, hogy ki kellene pakolnom.
-Csak nyugodtan. Mi is azt tesszük. Bár Jeremynek ez könnyen fog menni. – Húzta el a száját Elias.
-Elias csak irigykedik! – nevetett Jeremy. – Tudod, én itt élek lenn a faluban, úgyhogy nem kell sok cuccot felhoznom. Hétvégente leviszem a szennyest, hétfőn meg hozom vissza.
-Tényleg jó neked. Minden héten láthatod a szüleidet.
Nagy csend telepedett rá a szobára. Ezt Marius is észrevette, és kezdte kínosan érezni magát.
-Valami rosszat mondtam?
-Nem, dehogyis. – mondta halkan Jeremy. – Az az igazság, hogy nem a szüleimmel élek. Igazából nem is ismerem őket. Egy kedves, idősebb házaspár vett magához, amikor még kisbaba voltam és ők neveltek fel.
-Jajj, bocsánat, nem akartam…
-Semmi baj. De most mesélj te magadról!
-Mit szeretnétek hallani? – kérdezte mosolyogva, miközben leült az ágyára.
-Hát tulajdonképpen mindent. – válaszolt Jeremy. – Miért jöttél ide? Hogy találtad meg a sulit? Miért pont most? És hasonlók…
Marius egy pillanatig elgondolkodott. Mennyit mondjon el ezeknek az ismeretlen srácoknak? Ő úgy érezte, megbízhat bennük, és általában az érzései nem szokták megcsalni. Újra ránézett a két fiúra. Jeremy türelmesen pakolt és úgy tűnt, tényleg kíváncsi, tényleg érdeklődik. Elias pedig az ágyán ült, hátát a falnak támasztva és várakozón nézett Mariusra. Végül döntött: megbízik bennük.
-Ez egy hosszú történet. Valahol ott kezdődött, hogy… nem is tudom, hol kezdjem. Talán ott, hogy kicsit tudom, mit érzel, Jeremy. Persze, az én helyzetem nem olyan nehéz, mint neked…
Marius, aki eddig mindenhova nézett, csak a fiúkra nem, most végre odapislantott. Elias és Jeremy megkövülten álltak. Valószínűleg ők sem számítottak ennyire őszinte vallomásra. Marius viszont most már nem tudta abbahagyni. Hosszú ideje nyomta ez a szívét, és most végre itt volt a remek alkalom, hogy kibeszélje magából.
-Szóval… - folytatta, miután visszajött a hangja. – Az édesanyám tíz évvel ezelőtt eltűnt. Egyik napról a másikra… Mintha a föld nyelte volna el. És onnantól megváltozott minden. Addig egész jól éltünk, de utána apa megváltozott. Vagyis mindenki megváltozott, én is, az öcsém is, na meg apám. És ezután már nem igazán jöttünk ki. Egyre több volt a veszekedés és most nyáron jött az ötlet, hogy mi lenne, ha valami bentlakásos suliba járnék. Kicsit kutakodtam az interneten és így találtam meg ezt az iskolát.
-Miután apám áldását adta rá, eljöttünk, megnéztük, beszéltünk az igazgatóval, aki tárt karokkal fogadott. És most itt vagyok.
A két fiú még mindig nem tudott megszólalni, ezért Marius próbálta menteni a helyzetet.
-Hát ennyi. – mosolyodott el.
Jeremy és Elias összenéztek, majd a szőke fiú szólalt meg.
-Huh, hát kicsit vidámabb történetre számítottunk.
-Bocs, nem akartam elrontani a hangulatot. – dőlt el az ágyán Marius. – Én is olyan hülye vagyok. Gondolhattam volna, hogy ez lesz…
-Állj! Állj! – ugrott fel az ágyáról Elias. – Nincs semmi baj, sőt örülök, hogy őszinte voltál. Komolyan mondom, ez sokkal jobb volt, mintha előadtad volna, hogy mennyire boldog vagy és mennyire szép az életed. Én teljesen megértem. Mindenkinek vannak problémái. Én is elmondhatnám mennyire szép volt a nyár. Mennyire jó volt az egyik karibi szigeten süttetni a hasamat, de nem… Ki kell mondani az igazat, mert akkor fogunk megkönnyebbülni. Ezért akartam visszajönni ide. Mert itt vannak a barátaim, akikkel meg tudom osztani a problémáimat. És örülök, hogy most már te is közénk tartozol, mert… - Elias észrevette magát. Nem akart ilyen hosszú beszédet mondani, csak meg akarta nyugtatni az új fiút, hogy semmi őrültséget nem csinált, és teljesen jól tette, hogy kiöntötte a szívét. – Csak azt akartam mondani, hogy üdv közöttünk. – huppant végül vissza az ágyára.
-Huh. Jó kis bemutatkozás volt. – mosolygott Jeremy. – De most lassan le kellene mennünk vacsorázni. És ott folytathatjuk ezt a jó kis beszélgetést.
Elias és Marius egyszerre húzta fel a szemöldökét.
-Ne is törődj vele! Jeremynek nagyon rossz a humora. – veregette meg barátja vállát Elias.
Néhány perccel később már az ebédlő ajtajában álltak. Étkezőnek az épület legnagyobb termét rendezték be. Három hosszú asztal állt a terem közepén és rá merőlegesen egy. Nem kellett sokat gondolkozni, hogy a rövidebb, különálló sor a tanárok helye. Marius körbenézett. Egyelőre még kevesen voltak itt. Néhányan ültek a diákok asztalánál, a tanárok közül viszont elég sokan fogyasztották már a vacsorájukat.
-Gyere! – húzta be a terembe Jeremy. – Időben le kell jönni, mert vagy nem lesz helyed, vagy csak a maradék jut.
-De Jeremy mellett nem kell aggódnod. Ő a pontosság mintaképe… - morogta kissé gúnyosan Elias.
-Elias! Ne panaszkodj! Még egyszer sem kellett várakoznod a helyedre.
Magukhoz vették a vacsorájukat és leültek egy kupac ember közé. Marius biztos volt benne, hogy leendő osztálytársaihoz van szerencséje, ugyanis két újdonsült barátja nagyon jól elcsevegett velük.
-Bemutatom nektek Marius Farley-t, az új osztálytársunkat. – szólt egy rövid beszélgetés után Elias, majd elsorolta az ott ülők nevét. Elias olyan gyors volt, hogy Marius nem is nagyon próbálkozott a nevek megjegyzésével. Úgy döntött, majd a következő pár napban próbálja megismerni a fiúkat. Persze ők is kikérdezték, hogy ki ő és honnan jött, de velük már óvatosabb volt. Ezt Jeremy és Elias is észrevette, de nem szóltak egy szót sem. Tiszteletben tartották Marius döntését, így inkább elterelték a szót.
-Marius! Mennyit tudsz a tanárokról? – kérdezte ravasz mosollyal Jeremy.
-Leginkább semmit. Csak az igazgatóval találkoztam, úgyhogy senkit sem ismerek.
-Hát jó – fordult a tanári asztal felé Jeremy – kezdjük a bemutatást.
Fél óra múlva Marius már mindenkiről tudta, hogy mit tanít, milyen tanár, mennyit követel, hogy kell viselkedni és minden egyéb fontos információt és pletykát. Csak úgy zsongott a feje a sok befogadandó névtől és útmutatótól, amit kicsit talán túlzottan is lelkes osztálytársai zúdítottak rá.
Végül aztán elérkezett a lámpaoltás ideje, és búcsúzóul csak ennyit mondott szobatársainak:
-Még hogy a fiúk nem pletykásak.
A másik kettő csak nevetett és a kuncogás közepette aludtak el.