Harmadik fejezet - Első napok

Itt a következő fejezet. Kicsit megkésve, mivel az elmúlt napokban a vizsgáké volt a főszerep, de most végre elkészült a harmadik fejezet.
Megimserjük Doriant, megtudhatunk néhány titkot, ami nem mindenkinek tetszik és lassan-lassan kezdődhetnek a bonyodalmak is.

-------------------------------------------------------------------------------------

Damascus fel-alá járkált az egyik nagyobb cellában, amit mostanra már kihallgató teremnek rendeztek be. Miközben várt azon gondolkodott, hogy használhatták ezeket a szökés biztos helyeket éléskamrának. Persze a bátyja mindig is erőszakellenes volt, de ahhoz azért elég kegyetlen volt, hogy őt száműzze a világ legunalmasabb helyére.
Természetesen ez nem volt igaz, hiszen az újdonsült királynak arra jó volt kis kitérője, hogy hatalmas vagyonra és hűséges alattvalókra tegyen szert. Fontos is volt neki, hiszen Damascus nem pályázhatott a legnépszerűbb tündérkirály címre.
Gondolataiból a folyosóról beszűrődő zaj riasztotta fel.
-Elnézést uram. – szólalt meg lihegve az első tündér, aki megjelent az ajtóban. – Megpróbált megszökni…
Damascust elfutotta a méreg.
-Ti négyen voltatok, ő meg egyedül és mégis sikerült majdnem megszöknie? – kérdezte halk, fenyegető hangon.
A katonák bűnbánóan néztek, de nem tudtak mit válaszolni. A fogoly nagyon harcias volt, semmiképp nem akart a király elé kerülni.
-Na jó, teljesen mindegy most már. – morogta Damascus, miközben nézte, ahogy a fiatal tündért kikötik az egyik falhoz. – Ketten maradjatok itt. – nézett rá a katonákra. Azok egymásra néztek, majd az két, ajtóhoz közelebb álló meghajolt és kiment a teremből. Damascus pár pillanatig hallgatott, összeszedte gondolatait, majd a fogolyhoz fordult.
-Ugye tudod mivel büntetik az árulást, Kenoran. – A fiatal tündért nem kellett bemutatni Damascusnak. Kenoran az utóbbi években nagyot ugrott a ranglétrán és egy éve a királyi testőrség parancsnoka volt. Többször is járt már Damascus „birodalmában”, hiszen mindig ellenőrzés alatt tartották. És Damascus sosem szerette ezeket az ellenőrzéseket…és nem szerette azokat sem, akik utána szaglásznak. Kenoran pedig a parancsnoki kinevezése előtti pár hónapban utána kémkedett. Folyamatos jelentéseket küldött a királynak öccse tevékenységéről, így a tündérkirály mindig tisztában volt vele, milyen kegyetlenül kormányozza a rábízott területeket. Tenni viszont semmit nem tudott, mert arra Damascus is figyelt, hogy a törvényeket soha ne szegje meg.
Kenoran egy ideig farkasszemet nézett Damascusszal, de az izzó gyűlöletet, ami a király szeméből áradt, nem sokáig bírta elviselni.
-Nem hallottad, hogy kérdeztelek, kölyök! – kiáltott rá. Damascus irigy is volt a fiúra. Neki egy fél életet kellett várnia, hogy a trónra kerülhessen. Hosszú éveken keresztül kellett tűrnie, hogy a háta mögött kinevessék, lenézzék. Erre megjelent ez a gyerek, aki nagy reménysége volt az előző uralkodónak. Damascus bátyja mindig támogatta, és a legjobb nevelést adta Kenorannak. Ez nagyon nem tetszett a kisebb testvérnek. És most végre itt volt a bosszú ideje.
Kenoran még mindig nem válaszolt, és nem is állt szándékában megszólalni. Amikor elkapták őket megfogadta, hogy nem fogja elárulni Elarát, a kisebbik tündérhercegnőt.
Azt remélte, hogy Anake, az idősebbik lány is húga után megy. Nagyon szerette volna, hogy ha így történik. Most már az ő biztonsága miatt is aggódhatott. Nemcsak a maga életét kellett megmentenie, hanem Anakéét is.
-Úgy látom, nem akarsz válaszolni. – morogta, szinte csak magának a király. – Hát jó, lehet, hogy a kis barátnőd többet fog mondani.
Kenoran ijedten emelte fel a fejét. Barátnő? Honnan tudhat róla? Anake és Kenoran szerelme hétpecsétes titok volt. Csak Elara tudott róla, hiszen a testvéreknek egymás előtt nem volt titkuk. Kenoran nagyon jól tudta, hogy szerelmük tiltott és nem helyes. Anakének egy magasabb rangú férfiba kellett volna beleszeretnie, de miután a lány bevallotta szerelmét Kenoran érezte, hogy nem tudja jobb belátásra bírni.
Habár tudták, hogy amit tesznek, a törvény ellen van, mégis egyre mélyebb kapcsolat alakult ki közöttük. És eddig sikerült elhallgatniuk. Vajon ki jöhetett rá féltve őrzött titkukra? És ki mondhatta el Damascusnak?
-Engedjetek el! Én hercegnő vagyok! – kiabálta Anake már a folyosón. Kenoran szíve gyorsabban kezdett el dobogni, amikor a lány megjelent az ajtóban.
-Itt vagyok. – húzta ki magát Anake. – Mit akarsz tőlem?
Kenoran rögtön megértette a helyzetet. Damascusnak nem volt mersze a lányt börtönbe zárni. Jól tudta, hogy a nép körében ez a cselekedet hatalmas felháborodással járna. A fiú kicsit megkönnyebbült, legalább Anakének nem lesz semmi baja.
-Nagyon jól tudod, mit akarok. Hol van a húgod?
Anake tekintete végigsiklott a termen, majd egy pillanatra megállt Kenoranon. Néhány másodpercig egymás szemébe néztek, ez elég is volt a lánynak, hogy megértse, mit vár tőle szerelme. Semmilyen körülmények között nem árulhatja el húgát. Most ő a reményük. Végül sóhajtva Damascus felé fordult.
-Nem tudom. – válaszolta egyszerűen.
-Dehogynem tudod, hiszen együtt menekültetek, ezzel az árulóval együtt. – mutatott Kenoranra.
-Kenoran nem áruló, sőt az egyik leghűségesebb emberünk.
-Volt... – fejezte be a mondatot.
Anake ijedten nézett nagybátyjára. Jól értette, amit Damascus próbált a tudtára adni? Volt? Hogy lehet valaki ennyire kegyetlen?
-Igen, sajnos az árulást nem tűrhetjük. Éppen ezért, Kenorannak sajnos bűnhődnie kell. – nézett vigyorogva a fiúra a király. – És mindketten nagyon jól tudjátok, hogy mi a büntetés…
Nem kellett a mondatot befejezni. Anake könnybe lábadt szemmel nézett a fiúra. Kenoran gyomra pedig a felére zsugorodott. Az árulás büntetése halál volt.

-Mit csinálsz ott? – kérdezte azonnal Marius, amikor belépett a szobába. Csak Jeremy volt ott, aki viszont Marius asztalánál állt és egy papírt fogott remegő kezében. A szőke fiú rögtön megfordult és elvörösödve ejtette le a földre a történetet.
-Nem mondták még neked, hogy nem illik más dolgai között kutatni? – morogta oda neki mérgesen Marius.
-Ne haragudj, csak…itt volt a kupac tetején és rátévedt a szemem. Tényleg nem akartam semmi rosszat.
Pár másodpercig farkasszemet néztek, majd Marius nagyot sóhajtott. Valamit látott Jeremy szemében, valamit, ami arra késztette, hogy megbízzon a fiúban.
-Igazad van, nem kellett volna elől hagynom. – mondta, miközben felvette a földről a papírt. Nem akart megszólalni, a szavak mégis csak úgy áradtak belőle. – Tudod, ezeket a történeteket anyám írta, még amikor kicsi voltam. És ezeket mesélte nekem. tulajdonképpen ezeken nőttem fel. És nagyon a szívemhez nőttek. Gyakorlatilag ez az egyetlen kapocs hozzá, minden más…elég furcsa – ráncolta össze a homlokát – de szinte kitörlődött. Persze kicsi voltam, de egy hatéves gyerek azért már megjegyez néhány dolgot. Szóval, kérlek, ne nézz hülyének, nem azért olvasok meséket – húzta el a száját -, mert őrült vagyok, hanem, mert emlékezni akarok.
Jeremy odalépett újdonsült barátjához és a vállára rakta a kezét.
-Megértelek. Hidd el, én is gyakran kívánom, hogy legyen valami, ami a szüleimhez köt. De nekem még ennyi sincs. Még egy történet sem.
Újabb csend következett. A fiúk tudták, hogy nagy lépést tettek egymás felé. Mindkettejük sorsa hasonló volt, épp ezért megértették a másik érzéseit.
Már éppen meg akart volna szólalni Marius, amikor kinyílt az ajtó és Elias lépett be. A nagy csend miatt megtorpant az ajtóban.
-Valami baj van? – kérdezte rögtön.
-Nem, dehogy. Csak…beszélgettünk. – válaszolt egy kis szünet után Jeremy.
-Értem. – mondta halkan Elias, de érezte, hogy valamit eltitkolnak előle. Végül alig láthatóan megrántotta a vállát és az ágyához lépett. Majd, mintha csak most jutna eszébe, bejelentette:
-Megjött Dorian!
-Remek! – kiáltott fel Jeremy. - Akkor végre újra teljes a szoba. És most hol van?
-Még búcsúzkodik. Biztos meg is siratja a jó kis fogadásokat, amikről lemarad az elkövetkező három hónapban. – mondta gúnyosan Elias, majd Marius felvilágosítására hozzátette:
-Tudod, Dorian apja a Lordok házában egy nagyfejes, úgyhogy minden héten minimum kétszer…
-…de inkább háromszor… - egészítette ki Jeremy.
-…meghívják őket valami fogadásra, bálra vagy csak egy jó piálásra.
-Piálásra? – kérdezte mosolyogva Marius.
-Tudod nagyon jól. Sok sznob, öltönyös ember, sok alkoholt fogyaszt.
-Mondja ezt az, aki évente minimum kétszer – karácsony előtt és szilveszterkor – megjelenik egy ilyen partin.
-Van, aki kényszerből, van, aki kedvtelésből…
-És van, aki azért, hogy ilyen szép lányokra tegyen szert… - hallatszott egy gúnyos, vontatott hang. Az ajtóban egy magas, hosszú, hátul összekötött barna hajú fiú állt, aki egy feltűnően csinos lány derekát fogta át. Beszéd közben magához húzta a lányt és megcsókolta. Ez a szobában különböző fogadtatásra lelt: Marius türelmesen várt, hogy megtudja kik állnak az ajtóban, Elias csak a szemét forgatta, Jeremy, aki még mindig az asztal mellett állt, lehuppant az egyik székre. Gyorsan úgy tett, mintha nagyon fontos dolga lenne egy papírral és tudomást sem vett az újonnan érkezettekről.
Eközben Elias mosolyogva felállt és odalépett a pár elé.
-Clara, Dorian! Bemutatom nektek az új szobatársunkat, Marius Farley-t. Marius! – fordult az új fiú felé. – Ők Clara, a húgom és Dorian Brown, aki a szobatársunk.
-Üdv. – szólt a lány mosolyogva. – Nem is mondtátok, hogy új társatok lesz. – mondta kissé hangosabban, leginkább Jeremynek címezve a mondatot.
-Miért kellene nekem mindent tudnom? – kérdezte mérgesen Jeremy. – Miért várjátok el tőlem, hogy minden információt naprakészen tudjak? – A fiú felkapta a könyveit és kivágtatott a szobából, miközben még hozzátette. – Hagyjatok békén.
-Mi ütött belé? – kérdezte meglepetten Dorian, akit úgy tűnt, nem nagyon rázott meg barátja kifakadása.
-Nem tudom, de szerintem most hagyjuk egy kicsit. – vonta meg a vállát Elias, majd ránézett Mariusra, aki csak állt és némán figyelte a számára érthetetlen jelentet. – Gyere, megmutatom, hogy hol van a termünk. Hagyjuk a párocskát még egy kicsit enyelegni. – szólt hátra nevetve. Clara erre fogott egy füzetet és hozzávágta bátyjához.
-Remélem ez is kelleni fog! – szólt mérgét megjátszva, miközben szemében boldogság csillogott.
Elias becsukta maga mögött az ajtót és amikor a kicsit odébb álló Marius mellé ért megszólalt.
-A legutolsó bálon jöttek össze. Sosem gondoltam volna, hogy Dorian rá fog hajtani a húgomra. Ő az a nőcsábász fajta, aki minden partin új lánnyal jelenik meg. De most úgy tűnik, ez komoly. Vagy legalábbis nagyon remélem, hogy az, mert Clara beleélte már magát. És nem akarom, hogy a húgom boldogtalan legyen.
-Nem látszott annak…
-Szerencsére nem. – Egy kis hallgatás után hozzátette. – Jeremy viszont…még sosem csinált ilyet, pedig tíz éves kora óta ismerem.
-Szerintem meglepte ez a dolog… - mondta halkan Marius, bár nem akart belefolyni ezekbe a dolgokba.
-Tessék? – nézett rá értetlenül Elias.
-Hát meglepettnek látszott. Gondolom nem tudta, hogy a húgod és Dorian járnak.
-Nem, nem tudta. Szerinted el kellett volna mondanom neki?
-Hát lehet, hogy jobb lett volna.
-Nem gondoltam, hogy érdekli. Vagyis, sejtettem, hogy tetszik neki a húgom, de…a fenébe, mégis csak a húgom. Nem fogom kibeszélni a barátommal a szerelmi életét, ha a szerelme a húgom.
-És Dorian?
-Ő más…
A beszélgetést nem tudták tovább folytatni, bár Mariust igazán érdekelte volna, hogy Dorian miért másabb Jeremynél. Elias előreengedte az új fiút a terembe, ami teljesen olyan volt, mint bármelyik másik iskolabeli terem, bár itt minden sokkal modernebb volt.
A padok két oszlopban álltak és mindegyikben öt pad volt. A legtöbb helyen már ültek, igazából már csak az ő szobájuk lakói hiányoztak. Elias odavezette az ablakfelőli padsor utolsó padjához Mariust.
-Itt szoktunk mi ülni. – mondta, miközben Jeremyt figyelte. A fiú az utolsóelőtti padban ült és nem fordult hátra, amikor a másik kettő odaért.
-Jeremy… - szólt hozzá Elias, de a megszólított nem vett róla tudomást.
-Öhm, azt hiszem, jobb lesz, ha te ülsz mellé. Én meg lefoglalom ezt a helyet Doriannek.
Mariusnak nem sok választása maradt, de reménykedett benne, hogy Jeremy rá nem haragszik. Hiszen ő mit sem tudhatott Clara és Dorian kapcsolatáról. Ő semmiről sem tehet.
-Ugye nem gond, ha ideülök? – kérdezte meg azért, biztonságképpen.
-Dehogyis. – mosolyodott el végre Jeremy. – Neked semmi közöd nincs ehhez az egészhez. És hülye voltam. Nem kellett volna így kitörnöm. Csak nem kezdődött a legjobban ez a reggel, de most már minden rendben lesz.
Pár percig csendben ültek egymás mellett, végül Marius megszólalt.
-Tulajdonképpen milyen óránk lesz? Nem kaptam még órarendet…
Jeremy a tolltartójában lévő papírra nézett.
-Matek. Na az legalább jó. Mr. Renton rendes hapsi és jól tanít. Nem lesz vele sok bajod, főleg, ha tudod az anyagot.
-Eddig nem volt gondom a matekkal. – húzta meg a vállát Marius.
-Akkor nem kell izgulnod. – mosolyodott el Jeremy.

Az elkövetkező egy hétben Marius megismerte az össze tanárát. Voltak szimpatikus alakok, voltak kevésbé kedvesek, voltak akik érdeklődtek az új tanuló iránt és voltak akiknek fel sem tűnt, hogy eggyel több fiú jár az osztályba.
Marius számára nagyon furcsa volt a teljes fiúosztály. A St. Jamesben ugyanis a lányok és a fiúk külön csoportokat alkottak. Habár a szabadidejükben annyit lehetettek együtt, amennyit akartak, az órákon külön kellett részt venniük.
Az első hét csak úgy elszállt és Marius azt vette észre, hogy hétvége van és az iskola egy része kiürült. Sok tanuló ilyenkor hazalátogatott, de azok, akik messzebb laktak, inkább a kollégiumban maradtak. Furcsa volt a csend, és a nyugalom az egész heti nagy nyüzsgés után.
Az osztály szerencsére hamar befogadta Mariust, bár a szobatársait kivéve mindenki kicsit tartózkodó volt vele szemben. De Elias és Jeremy szerint nem kell törődni vele, a fiúk mindig ilyenek voltak az újakkal.
Marius csak egy valakivel nem tudott kibékélni: Doriannel. Nem tudta, miért, de a másik fiú is kerülte őt, nem sokszor kezdett beszélgetést és inkább barátnőjével töltötte idejét, mint a szobatársakkal. Ezt az utóbbit persze nem lehetett a szemére vetni, de Marius mégis furcsállotta Dorian tartózkodását.
Végül arra jutott, hogy Dorian azért nem beszélget vele, mert ő jóban van Jeremyvel. Az első hét után a szőke fiút kedvelte meg a legjobban. Minden órán egymás mellett ültek és sokat beszélgettek. Marius azt is észrevette, hogy Jeremy féltékeny Dorian szerelmére. És mivel ezt mindenki látta, így Dorian figyelmét sem kerülte el, a fiú pedig ezért elárultnak érezte magát. Nem gondolta volna, hogy éppen Jeremy lesz az, aki elrontja boldogságát.
Még csak öt napja jártak iskolába, de a két fiú között már több vita is volt. Elias erre csak azt mondta, nem lepődik meg már semmin, hiszen Dorian és Jeremy mindig is vetélytársak voltak az osztály legjobb tanulója címért, és az utóbbi években egyre többször szólalkoztak össze. Szerinte csak a sors fintora volt, hogy szobatársak lettek.
Persze egyikük sem volt haragtartó, így hamar újra beszédbe elegyedtek, de a folyamatos huza-vona eléggé elmérgesítette a szoba hangulatát.
Amikor Jeremy vasárnap este visszatért, boldogan jelentette be:
-Meg vagytok hívva jövő hétvégére! Martha és Timothy – ők a nevelőszüleim – tette hozzá Marius kedvéért - szeretettel vár mindenkit. Téged is! – fordult azonnal Marius felé. – Kíváncsiak az új fiúra. – kacsintott oda.
-Köszönöm. – bólintott Marius. – Én meg kíváncsi vagyok, hol nőttél fel.
-Tulajdonképpen semmi extra. Egy kis parasztház a falu szélén. De majd meglátod. A program a következő lesz: péntek este vacsora, szombaton megmutatjuk Mariusnak a falut, vasárnap ebédig maradunk, aztán jövünk vissza. Jó lesz így? – Jeremyn látszott a lelkesedés.
-Naná. – szólt Elias, aki eddig az ágyán feküdt. – Végre változik a program. – nevetett rá Jeremyre. – Eddig – nézett rá Mariusra – minden évben lementünk és beszélgettünk, játszottunk és jó sokáig fenn voltunk. Változatosságot hoztál az életünkbe. – ásított nagyot.
-Kössz, ha tudtam volna, hogy ennyire unod, nem hívlak meg. – mosolygott Jeremy, hiszen tudta, hogy Elias csak ugratja őt.
A fiúk nagyon szerették ezt az évenkénti meghívást. Ilyenkor Jeremy szülei történeteket meséltek a faluról, a régi időkről és –amit a legjobban szerettek – a kicsi Jeremyről. Aztán minden évben szerveztek valami kirándulást vagy közös programot. Martha és Timothy nagyon értettek a gyerekekhez és tudták mire van szüksége a fiúknak, akik a héten keményen tanulnak, hogy minél jobb eredményt érjenek el.
-Hol van Dorian? – kérdezte Jeremy.
Elias gyorsan visszabújt a könyvébe, így a válaszadás Mariusra hárult.
-Randizik. – válaszolta könnyedén. Nem kellett mondania kivel, Jeremy tudta és csak bólintott.
-Csak mondani akartam neki, hogy természetesen Clarát is szívesen látjuk.