Negyedik fejezet - Vendégségben

Végre valahára itt az új fejezet. Remélem tetszeni fog, nem akarok túl sok mindent írni róla. Talán csak annyit, hogy a négyből ez a kedvencem. :D

--------------------------------------------------------------------------------

Amikor Elara felébredt egy kis szobában találta magát. Meleg takaró alatt feküdt és puha párna volt a feje alatt. Az első gondolat, ami átfutott a fején a következő volt: Elkaptak.
Nem tudta, hol van, hova került, de érezte nincs biztonságban. Ezután újabb képek jutottak eszébe: a falu, a szárny nélküliek, az ismeretlen.
Felült az ágyban és körülnézett. A szoba nem hasonlított az otthoniakhoz. Igazából teljesen egyszerű volt a berendezése: egy ágy, egy könyvespolc, egy szekrény, bizonyára ruháknak, és egy kis asztal, amin egy kancsó víz, mellette pedig egy pohár állt. Elara gyorsan töltött magának egy kis innivalót, és hamarosan a kancsó üresen állt a helyén.
-Áh, látom felébredtél. – hallatszott egy kedves női hang az ajtóból.
Elara nem számított senkire, ezért ijedtében a kezében tartott poharat leejtette. Újabb ijedt pillantást eresztett meg, ezúttal a törött pohár felé.
-Ne aggódj. Semmi baj. – sietett oda hozzá az ismeretlen nő. – Nincs semmi baj. – Ismételte meg, amikor látta, hogy a lányt elfogja a pánik. – Hogy hívnak?
-Elarának.
-Furcsa neved van. Angol vagy?
-Én…én tündér vagyok. – mondta félénken, mivel fogalma sem volt mi az az angol. Ránézett az ismeretlen nőre, aki először összeráncolta a homlokát. Elara rögtön tudta, hogy meglepődött, de nem tudta miért, hiszen teljesen normális, hogy…
Rémület fogta el. Lehet, hogy igazak a tündér legendák? Lehet, hogy tényleg van egy másik világ, ahol a tündéreknek nincsen szárnyuk és teljesen máshogyan élnek, mint ők?
-Tündér. – motyogta a nő, majd hozzátette – Tehát, ezért van – mutatott a lány hátára – szárnyad?
-Minden tündérnek van szárnya. – mondta immár bátrabban Elara. Tudta, hogy ha igazak a történetek, akkor átkerült ebbe az idegen világba és akkor itt senki nem találhatja meg. Különösen nagybátyja és a katonái nem.
Viszont ő sem tudja, hogy juthat vissza. Arra sem emlékezett, mikor került át ide, hogyan jött, hát akkor hogyan várhatja el magától, hogy visszatalál a tündérek világába? Hogyan fogja megmenteni népét, ha itt ragad?
Végül úgy döntött ezzel a problémával ráér később foglalkozni. Ha átjutott, akkor vissza is sikerülnie kell. Bízott magában és bízott a tündérek varázslatában.
Észre sem vette, hogy eközben belépett a szobába az a férfi is, aki megszólította.
-Áh, jobban van a kishölgy. –mosolygott Elarára. – Ne haragudjon, nem akartam megijeszteni tegnap.
-Semmi baj. – mosolyodott el Elara. Úgy tűnt, ezeket a népeket nem zavarja, hogy ő idekerült, sőt szívesen látták. – Köszönöm a vendéglátást. Meg tudnák nekem mondani, hogy jutok haza?
-A kislány tündér. – nézett rá komolyan a férfira a nő.
-Áh, szóval ezért vannak szárnyai.
-Minden tündérnek van szárnya. – mondta immár másodszor Elara.
A férfi magához húzott egy széket és megkérdezte:
-Lenne kedves elmondani, hogyan kerül szerény földemre?
Elara egy pillanatra elhallgatott. Vajon megbízhat-e ebben a két ismeretlenben? Mélyen a szemükbe nézett és döntött.
Elmesélte az elmúlt napok történéseit, apja halálától Damascus hatalomátvételén keresztül a menekülésükig. A vendéglátók szájtátva hallgatták.
Elara a következő napokban megismerte ezt a különös népet, az embereket. A házaspár, aki megtalálta őt nagy segítségére volt.
Elara azonban egy valamire rájött: ha hosszabb ideig itt akar maradni, akkor egy nagy elhatározásra lesz szüksége.
-Segítened kell. – lépett oda egyik reggel a férfihoz. A megmentő türelmesen várt, látta a lányon, hogy komoly elhatározás előtt áll.
Elara nagyot nyelt, mielőtt kimondta volna kérését. Akkor szólalt meg, amikor szeme már könnyekben úszott.
-Le kell vágnod a szárnyaimat.

A következő hét gyorsabban eltelt, ahogy azt a fiúk gondolták volna. Péntek délután már mindegyikük összerakta a hétvégi holmiját és már csak Jeremyre vártak, aki – a többiekkel ellentétben – egyáltalán nem volt izgatott, hogy hazamehet.
Az iskola kapujában csatlakozott hozzájuk Clara is, így öten indultak neki az útnak. Jeremy tanácsára gyalog mentek a házig, mivel így is megismertethetik Mariusszal a környéket.
Tulajdonképpen nem volt semmi különleges benne – ahogy azt Elias és Dorian állították – Jeremyt mégis mindig lenyűgözte a táj szépsége és érintetlensége.
Coldstream a angol-skót határon feküdt, és a turista népség nem idejött nyaralni, hanem vagy a tengerpartot célozták meg, vagy továbbutaztak Edinbourgh-ba. Épp ezért a falu a csend és a nyugalom skót szigete volt. Jeremy ezért is szerette. Itt lakott, amióta csak vissza tudott emlékezni, mindenkit ismer és őt is ismeri mindenki. Neki ez volt a tökéletes világ.
Persze az életre Coldstreamben sosem volt jellemző az a tipikus falusi légkör, hiszen az iskola diákjai mindig feldobták a hangulatot.
Jeremyék a falu szélén laktak, egy szép, emeletes házban. Az erkélyen muskátlik piroslottak, barátságosan köszöntve a látogatókat.
A tornácon egy hatvanas évei környékén járó férfi ült a hintaágyban és az aznapi újságot böngészte. Amikor megpillantotta a közeledő kis csoportot mosolyogva felállt és bekiáltott a nyitott ajtón a házba:
-Martha! Megjöttek a vendégek!
Egy ősz hajú, idősebb nő lépett a férfi mellé, aki boldogan karolta át az asszonyt. Így várták, hogy a fiatalok megérkezzenek szerény hajlékukba.
Jeremy néhány hosszabb lépéssel megelőzte barátait és a szülei elé állt. Barátai felé fordult és végignézett rajtuk.
-Clarát, Eliast és Doriant már ismeritek. – mutatott rá szépen sorban a barátaira. – Ő pedig Marius.
A házaspár kedvesen mosolyogva nézte az új fiút.
-Már sokat hallottunk rólad. Én Timothy Cluster vagyok, ő pedig a feleségem…
-…Martha. – fejezte be a nő férje helyett. – Örülünk, hogy eljöttél.
Marius elpirulva fogott kezet Jeremy szüleivel.
-Én köszönöm a meghívást.
-Na, gyertek beljebb. – tárta ki hívogatóan karját Timothy.
Az első helyiség egy tágas előszoba volt. Ebből nyílt a konyha, vele szemben pedig egy viszonylag nagy ebédlő, amit egy cserépkályha melegített.
Ide terelte be a kis társaságot Martha. A gyerekek leültek a helyiség közepén álló asztal köré.
-Mindjárt hozom a vacsorát.
Amikor az asszony kiment az ebédlőből, Marius megszólalt.
-Nagyon szép a házatok.
-Köszi. – vigyorgott Jeremy. – Mindenki irigyli. – nézett a többiekre, akik csak a szemüket forgatták.
A vacsora nagyon ízletes volt, levest és sült húst kaptak. Amikor minden has megtelt, Jeremy megmutatatta az emeleten a szobákat.
-A vendégszoba a tiétek. – fordult Clarához és Dorianhez a fiú. – Elias! Te a másik szobát kapod, ahol csak egy ágy van. Marius! Te az én szobámban fogsz aludni. Én meg egy matracon. – neveti el magát. – Pakoljatok le, addig én megmutatom a ház többi részét. Tíz perc múlva találkozunk a nappaliban.
A többiek csak bólintottak, míg Marius követte a fiút.
-Szóval, itt van a fürdőszoba, és ez itt az én szobám. – nyitja ki az emeleti folyosó végén lévő ajtót. A szoba nem volt nagy, de ahhoz éppen elég volt, hogy Jeremy kényelmesen elférjen benne. Egy egyszerű ágy állt az ablak mellett, ami a hátsó kertre és a mögötte elterülő erdőre nézett. Az ágy lábánál állt a ruhásszekrény, az ablak másik oldalán pedig az íróasztal. A falon több helyen is könyvespolcok voltak.
Marius körbenézett és látta, hogy könyvbeli ízlésük hasonló volt. Aztán a figyelme ráterelődött az ajtó mögötti falra, amit nem is vett észre, amikor bejött a szobába. Olyan volt, mintha egy teljesen más tapétát kapott volna, mint a szoba többi része. Minden helyet poszterek és képek foglaltak el.
-Váó. – mondta őszintén Marius.
-Hát igen. – vakarta meg a fejét Jeremy. – Filmek – mutatott a Gyűrűk ura és Harry Potter poszterekre -, zene – néhány angol együttes posztere – és végül a barátokkal készült fényképek.
-Ötletes. Sosem jutott volna eszembe. – morogta vigyorogva Marius. – Nagyon tetszik a szobád. Olyan, mint te.
-Nem is ismersz… - nevetett Jeremy, de nem sértésnek szánta.
-Lehet, de annyira azért igen, hogy ez feltűnjön.
Jeremy végül megrántotta a vállát.
-Még valamit meg szeretnék mutatni. Végül is nem fontos hely, de szerintem neked az is tetszeni fog. – mondta, miközben kiment a szobából és a folyosó másik vége felé vette az irányt. – Ide szoktam elbújni, ha rossz napom van. Vagy ha csak magam akarok lenni. – Kinyitott egy ajtót, ami egy lépcsőhöz vezetett. Jeremy szórakozottan megrázta a fejét. – A padlás. Gyere! – indult el felfelé.
A padlás tényleg olyan volt, amilyennek lennie kellett: poros, sötét és tele volt kacatokkal.
-Nézz körül! – bíztatta Jeremy, miközben végignézett a legfelső szinten. – Van itt minden…igazából régen jártam itt. Tavaly nyáron. Idén valahogy nem volt szükségem rá. – mosolygott.
Marius elindult a felfedezőkörútra. Nem akart kutakodni, de valami hajtotta. Úgy érezte találni fog valamit, ami érdekelni fogja. Egyre beljebb merészkedett a poros ládák és kacat-kupacok közé, amikor Jeremy megszólalt.
-Jééé, a régi gitárom.
Marius a háta mögé nézett, ahol Jeremy a hangszert a kezében tartotta.
-Tudsz rajta játszani? – kérdezte kíváncsian.
-Sajnos nem. Elkezdtem tanulni, de nem jutottam sokáig. Miért kérdezed?
-Megpróbálhatom? – kérdezte kicsit bátortalanul Marius.
-Persze. – csillant fel Jeremy szeme, miközben átadta a gitárt a fiúnak. Marius rögtön pengetett néhány dallamot. Jeremynek hirtelen egy ötlete támadt.
-Gyere! Menjünk le, szegények már várnak ránk.
Amikor Marius le akarta tenni a gitárt, Jeremy rászólt!
-Hozd azt is! – mutatott a hangszerre. Marius gyanútlanul engedelmeskedett.

-Áh, megtaláltátok a régi gitárt. – mosolygott rájuk Timothy, amikor meglátta Marius kezében a hangszert.
-Igen. – újságolta büszkén Jeremy. – És találtam valakit, aki tud játszani rajta.
Marius úgy állt meg az ajtóban, mintha egy láthatatlan fal tartotta volna vissza. Rögtön megértette, miért kell a gitár.
-Nem. – mondta erőltetett nevetéssel.
A többiek szinte egyszerre válaszoltak neki: - De!
A nevetés egyszerre tört ki az egész társaságból. Végül mindenki leült és elkezdődött a beszélgetés, ami közben Marius nagyon remélte, hogy nem kerül sor a zenélésre.
Az új fiúnak sokadszorra is mesélnie kellett magáról, úgyhogy immár a társaság azon tagjai is megismerhették, akik eddig nem sokat tudtak róla.
Egy idő után, aztán újra előkerült a zene téma. Kérdezgették, hogy hol tanult zenélni, milyen számokat ismer. Végül a gitár Marius ölében volt és a fiú azon gondolkodott, mit játsszon el nekik.
-Ezt a számot, még anyukám énekelte nekem, amikor nem tudtam elaludni…meg ha ezt kértem. – mosolygott a fiú és elkezdett énekelni.


Elképzelt csók a hatalom
Ez a világ másolt papiron
Lázadtól hűt a nyugalom
S a vérem maga-magamon.

Húnyd le most lassan a szemed
Holnap történt meg, mi lepereg
Hozzád ért az órám, s leszakadt
Sírásod mega-megakadt.

Nincs álmunk könnyű idején
Nincs kastélyunk hűs kockakövén
Alszik most kényes bizalom,
Akarod s aka-akarom.

Engedjétek meg ha lehet,
Tárjunk szét szárnyas kezeket
Fentről lássuk meg a helyet, ahol
Robbantunk szeme-szemeket.

Szőlőből bor, ha született
A borból könny, ha született
Belőlünk mit tudsz, mi lehet?
Szorítsd a keze-kezemet.

Jobb lesz jövőre az a baj
Jobb lesz jövőre a tavaly
Rend élén trónol a zavar
Rend élén a za-a zavar.

(Ghymes: Szárnyaskezű szeretők)

Amikor befejezte mindenki csendben nézett rá, ami miatt rettentő zavarban volt. Éneklés közben észre sem vette, mennyire beleélte magát. Újra visszajöttek a régi emlékek. Óvatosan körülnézett és várta, hogy valaki megszólaljon. Kezdett kínos lenni a csend. Végül Martha kezdett el beszélni.
-Ez nagyon szép volt. – nézett rá először a fiúra, majd a férjére.
Marius lehajtotta a fejét. Megdöbbentette a többieket és emiatt kínosan érezte magát. Végül aztán kezdett feloldódni a társaság. Jeremy és Timothy kimentek, hogy behozzanak néhány süteményt.
Marius érezte, hogy megszomjazott a nappaliban található kancsó azonban üres volt.
-Hozok egy kis vizet. – szólt, majd felállt, és magához vette az üveget. Amint kiért a szobából, megtorpant egy pillanatra és fejét a falnak támasztotta. Amikor összeszedte magát a konyha felé vette az irányt, ahonnan azonban kisebb vita zajai szűrődtek ki.
-Tim, biztos, hogy ő az…
-Nem lehetünk egészen biztosak benne. Még nem ismerjük eléggé.
-De…
-Még te sem ismerheted eléggé. Két hét nem elég, Jeremy. Nem elég.
-De…
-Jeremy! Bízz bennünk! Mi tudjuk mikor kell…
Timothy ekkor vette észre, hogy valaki az ajtónál áll, habár nem látta, ki az és azt sem tudta, mikor került oda.
Marius úgy döntött, nem bujkál, inkább úgy tesz, mint aki semmit nem hallott.
-Elnézést! Csak vízért jöttem. – mutatta fel a kancsót.
Jeremy még egy bosszús pillantást vetett a mellette álló férfira, majd a kancsó felé nyúlt.
-Gyere! – szólt halvány mosollyal. – Majd megtöltöm én. – sóhajtotta.

Az este hátralevő részében sokat beszélgettek az iskoláról, a gyerekek terveiről és a hétvége programjáról. Senki nem említette meg a vitát, ami Jeremy és Timothy között zajlott és azok ketten nem mutatták semmit jelét annak, hogy észrevették volna, hogy Marius többet tud a kelleténél.
Amikor eljött a lefekvés ideje, Jeremy saját szobáját választotta alvóhelyül. Marius először azt hitte, majd akkor megemlíti a veszekedést, aminek egyértelműen ő volt a tárgya, amikor ketten lesznek, de erre nem került sor. Jeremy tényleg nem gyanakodott.
-Köszi, hogy belementél a zenélésbe végül. – szólalt meg Jeremy, amikor már mindketten a takarójuk alatt feküdtek.
-Én is élveztem, akármennyire nem akartam az elején. – mondta halkan Marius, majd hozzátette. – Tudok ám normális számokat is. – nevetett.
-Szerintem nagyon jó dal volt az is.
-Köszi.
-De most aludjunk. Holnap hosszú túrát tervezek. Jó éjt! – mondta és szinte azonnal elaludt.
-Jó éjt. – válaszolt Marius, akinek azonban komoly gondjai voltak az alvással. Nem jött álom a szemére, egyfolytában a konyhai beszélgetés járt a fejében. Hiába próbált elaludni, csak forgolódott, így inkább úgy döntött, kimegy a szobából, nehogy felkeltse Jeremyt.
Lebotorkált az alsó szintre. Az ebédlőből fény szűrődött ki. Marius reménykedett benne, hogy nem egy újabb veszekedésnek lesz a tanúja, de vállalta a kockázatot és belépett a szobába. Ott Elias húga, Clara ült.
-Oh, szia. – mondta halkan.
-Szia. –mosolygott rá a lány. – Te sem tudsz aludni?
-Nem. – mosolygott vissza. Még sosem beszélt a lánnyal, de valahogy az első pillanattól szimpatikus volt neki.
-Nagyon…öhm… - látszott rajta, hogy a megfelelő szavakat keresi – lenyűgöztél az este.
-Szeretek gitározni. Csak sajnos ide nem hozhattam el, így nem is játszottam az elmúlt napokban. – válaszol.
Clara kutató tekintettel nézett az új fiúra.
-Valami baj van. – Ez megállapítás volt, nem kérdés.
Marius a lány szemébe nézett. Megint a nagy dilemma: megbízhat-e a lányban?
-Meghallottam egy olyan beszélgetést, ami nem tartozik rám. – mondta ki végül azt, ami a szívét nyomta. – Vagyis…nem tudom rám tartozik-e. – Marius arcát a kezébe temette. Fáradt volt, de ezt meg akarta beszélni valakivel. Úgy érezte rosszat tett azzal, hogy kihallgatta barátja beszélgetését. Nem akarta, hogy egy ilyen dolog közéjük álljon, de az is nagyon érdekelte, mit tudnak ezek az emberek róla.
-Ezt nem igazán értem. – néz rá zavartan a lány.
-Rólam szólt a beszélgetés.
-Biztos vagy ebben?
-A nevem nem hangzott el, de elég egyértelmű volt…
Clara egy ideig hallgatott, látszott rajta, hogy gondolkodik.
-Sok mindent nem tehetsz. – szólt végül. – De szerintem győződj meg róla, hogy biztos rólad beszélgettek- e. - állt fel az asztaltól és bíztatóan nézett Mariusra.

Kárpótlás

Mivel sem tegnap nem írtam, sem ma nem érzem úgy, hogy írni fogok (a nyavalyás következő fejezet még nem tökéletes...tulajdonképpen csak a vége nem tetszik), ezért gondoltam kárpótlásul felrakok nektek egy képet, ami megfogott és olyasmi, ami illik a történethez!
Ha a képre kattintotok meg tudjátok nézni nagyobban is! ;)
Remélem tetszik, kommentelhettek is rá. És még valamit a YouTube-ról. Ez nem tartozik a történethez, de szerintem jó szám! ;)
Itt nézhetitek meg: http://www.youtube.com/watch?v=C24KIIh_OzM&feature=fvst

Harmadik fejezet - Első napok

Itt a következő fejezet. Kicsit megkésve, mivel az elmúlt napokban a vizsgáké volt a főszerep, de most végre elkészült a harmadik fejezet.
Megimserjük Doriant, megtudhatunk néhány titkot, ami nem mindenkinek tetszik és lassan-lassan kezdődhetnek a bonyodalmak is.

-------------------------------------------------------------------------------------

Damascus fel-alá járkált az egyik nagyobb cellában, amit mostanra már kihallgató teremnek rendeztek be. Miközben várt azon gondolkodott, hogy használhatták ezeket a szökés biztos helyeket éléskamrának. Persze a bátyja mindig is erőszakellenes volt, de ahhoz azért elég kegyetlen volt, hogy őt száműzze a világ legunalmasabb helyére.
Természetesen ez nem volt igaz, hiszen az újdonsült királynak arra jó volt kis kitérője, hogy hatalmas vagyonra és hűséges alattvalókra tegyen szert. Fontos is volt neki, hiszen Damascus nem pályázhatott a legnépszerűbb tündérkirály címre.
Gondolataiból a folyosóról beszűrődő zaj riasztotta fel.
-Elnézést uram. – szólalt meg lihegve az első tündér, aki megjelent az ajtóban. – Megpróbált megszökni…
Damascust elfutotta a méreg.
-Ti négyen voltatok, ő meg egyedül és mégis sikerült majdnem megszöknie? – kérdezte halk, fenyegető hangon.
A katonák bűnbánóan néztek, de nem tudtak mit válaszolni. A fogoly nagyon harcias volt, semmiképp nem akart a király elé kerülni.
-Na jó, teljesen mindegy most már. – morogta Damascus, miközben nézte, ahogy a fiatal tündért kikötik az egyik falhoz. – Ketten maradjatok itt. – nézett rá a katonákra. Azok egymásra néztek, majd az két, ajtóhoz közelebb álló meghajolt és kiment a teremből. Damascus pár pillanatig hallgatott, összeszedte gondolatait, majd a fogolyhoz fordult.
-Ugye tudod mivel büntetik az árulást, Kenoran. – A fiatal tündért nem kellett bemutatni Damascusnak. Kenoran az utóbbi években nagyot ugrott a ranglétrán és egy éve a királyi testőrség parancsnoka volt. Többször is járt már Damascus „birodalmában”, hiszen mindig ellenőrzés alatt tartották. És Damascus sosem szerette ezeket az ellenőrzéseket…és nem szerette azokat sem, akik utána szaglásznak. Kenoran pedig a parancsnoki kinevezése előtti pár hónapban utána kémkedett. Folyamatos jelentéseket küldött a királynak öccse tevékenységéről, így a tündérkirály mindig tisztában volt vele, milyen kegyetlenül kormányozza a rábízott területeket. Tenni viszont semmit nem tudott, mert arra Damascus is figyelt, hogy a törvényeket soha ne szegje meg.
Kenoran egy ideig farkasszemet nézett Damascusszal, de az izzó gyűlöletet, ami a király szeméből áradt, nem sokáig bírta elviselni.
-Nem hallottad, hogy kérdeztelek, kölyök! – kiáltott rá. Damascus irigy is volt a fiúra. Neki egy fél életet kellett várnia, hogy a trónra kerülhessen. Hosszú éveken keresztül kellett tűrnie, hogy a háta mögött kinevessék, lenézzék. Erre megjelent ez a gyerek, aki nagy reménysége volt az előző uralkodónak. Damascus bátyja mindig támogatta, és a legjobb nevelést adta Kenorannak. Ez nagyon nem tetszett a kisebb testvérnek. És most végre itt volt a bosszú ideje.
Kenoran még mindig nem válaszolt, és nem is állt szándékában megszólalni. Amikor elkapták őket megfogadta, hogy nem fogja elárulni Elarát, a kisebbik tündérhercegnőt.
Azt remélte, hogy Anake, az idősebbik lány is húga után megy. Nagyon szerette volna, hogy ha így történik. Most már az ő biztonsága miatt is aggódhatott. Nemcsak a maga életét kellett megmentenie, hanem Anakéét is.
-Úgy látom, nem akarsz válaszolni. – morogta, szinte csak magának a király. – Hát jó, lehet, hogy a kis barátnőd többet fog mondani.
Kenoran ijedten emelte fel a fejét. Barátnő? Honnan tudhat róla? Anake és Kenoran szerelme hétpecsétes titok volt. Csak Elara tudott róla, hiszen a testvéreknek egymás előtt nem volt titkuk. Kenoran nagyon jól tudta, hogy szerelmük tiltott és nem helyes. Anakének egy magasabb rangú férfiba kellett volna beleszeretnie, de miután a lány bevallotta szerelmét Kenoran érezte, hogy nem tudja jobb belátásra bírni.
Habár tudták, hogy amit tesznek, a törvény ellen van, mégis egyre mélyebb kapcsolat alakult ki közöttük. És eddig sikerült elhallgatniuk. Vajon ki jöhetett rá féltve őrzött titkukra? És ki mondhatta el Damascusnak?
-Engedjetek el! Én hercegnő vagyok! – kiabálta Anake már a folyosón. Kenoran szíve gyorsabban kezdett el dobogni, amikor a lány megjelent az ajtóban.
-Itt vagyok. – húzta ki magát Anake. – Mit akarsz tőlem?
Kenoran rögtön megértette a helyzetet. Damascusnak nem volt mersze a lányt börtönbe zárni. Jól tudta, hogy a nép körében ez a cselekedet hatalmas felháborodással járna. A fiú kicsit megkönnyebbült, legalább Anakének nem lesz semmi baja.
-Nagyon jól tudod, mit akarok. Hol van a húgod?
Anake tekintete végigsiklott a termen, majd egy pillanatra megállt Kenoranon. Néhány másodpercig egymás szemébe néztek, ez elég is volt a lánynak, hogy megértse, mit vár tőle szerelme. Semmilyen körülmények között nem árulhatja el húgát. Most ő a reményük. Végül sóhajtva Damascus felé fordult.
-Nem tudom. – válaszolta egyszerűen.
-Dehogynem tudod, hiszen együtt menekültetek, ezzel az árulóval együtt. – mutatott Kenoranra.
-Kenoran nem áruló, sőt az egyik leghűségesebb emberünk.
-Volt... – fejezte be a mondatot.
Anake ijedten nézett nagybátyjára. Jól értette, amit Damascus próbált a tudtára adni? Volt? Hogy lehet valaki ennyire kegyetlen?
-Igen, sajnos az árulást nem tűrhetjük. Éppen ezért, Kenorannak sajnos bűnhődnie kell. – nézett vigyorogva a fiúra a király. – És mindketten nagyon jól tudjátok, hogy mi a büntetés…
Nem kellett a mondatot befejezni. Anake könnybe lábadt szemmel nézett a fiúra. Kenoran gyomra pedig a felére zsugorodott. Az árulás büntetése halál volt.

-Mit csinálsz ott? – kérdezte azonnal Marius, amikor belépett a szobába. Csak Jeremy volt ott, aki viszont Marius asztalánál állt és egy papírt fogott remegő kezében. A szőke fiú rögtön megfordult és elvörösödve ejtette le a földre a történetet.
-Nem mondták még neked, hogy nem illik más dolgai között kutatni? – morogta oda neki mérgesen Marius.
-Ne haragudj, csak…itt volt a kupac tetején és rátévedt a szemem. Tényleg nem akartam semmi rosszat.
Pár másodpercig farkasszemet néztek, majd Marius nagyot sóhajtott. Valamit látott Jeremy szemében, valamit, ami arra késztette, hogy megbízzon a fiúban.
-Igazad van, nem kellett volna elől hagynom. – mondta, miközben felvette a földről a papírt. Nem akart megszólalni, a szavak mégis csak úgy áradtak belőle. – Tudod, ezeket a történeteket anyám írta, még amikor kicsi voltam. És ezeket mesélte nekem. tulajdonképpen ezeken nőttem fel. És nagyon a szívemhez nőttek. Gyakorlatilag ez az egyetlen kapocs hozzá, minden más…elég furcsa – ráncolta össze a homlokát – de szinte kitörlődött. Persze kicsi voltam, de egy hatéves gyerek azért már megjegyez néhány dolgot. Szóval, kérlek, ne nézz hülyének, nem azért olvasok meséket – húzta el a száját -, mert őrült vagyok, hanem, mert emlékezni akarok.
Jeremy odalépett újdonsült barátjához és a vállára rakta a kezét.
-Megértelek. Hidd el, én is gyakran kívánom, hogy legyen valami, ami a szüleimhez köt. De nekem még ennyi sincs. Még egy történet sem.
Újabb csend következett. A fiúk tudták, hogy nagy lépést tettek egymás felé. Mindkettejük sorsa hasonló volt, épp ezért megértették a másik érzéseit.
Már éppen meg akart volna szólalni Marius, amikor kinyílt az ajtó és Elias lépett be. A nagy csend miatt megtorpant az ajtóban.
-Valami baj van? – kérdezte rögtön.
-Nem, dehogy. Csak…beszélgettünk. – válaszolt egy kis szünet után Jeremy.
-Értem. – mondta halkan Elias, de érezte, hogy valamit eltitkolnak előle. Végül alig láthatóan megrántotta a vállát és az ágyához lépett. Majd, mintha csak most jutna eszébe, bejelentette:
-Megjött Dorian!
-Remek! – kiáltott fel Jeremy. - Akkor végre újra teljes a szoba. És most hol van?
-Még búcsúzkodik. Biztos meg is siratja a jó kis fogadásokat, amikről lemarad az elkövetkező három hónapban. – mondta gúnyosan Elias, majd Marius felvilágosítására hozzátette:
-Tudod, Dorian apja a Lordok házában egy nagyfejes, úgyhogy minden héten minimum kétszer…
-…de inkább háromszor… - egészítette ki Jeremy.
-…meghívják őket valami fogadásra, bálra vagy csak egy jó piálásra.
-Piálásra? – kérdezte mosolyogva Marius.
-Tudod nagyon jól. Sok sznob, öltönyös ember, sok alkoholt fogyaszt.
-Mondja ezt az, aki évente minimum kétszer – karácsony előtt és szilveszterkor – megjelenik egy ilyen partin.
-Van, aki kényszerből, van, aki kedvtelésből…
-És van, aki azért, hogy ilyen szép lányokra tegyen szert… - hallatszott egy gúnyos, vontatott hang. Az ajtóban egy magas, hosszú, hátul összekötött barna hajú fiú állt, aki egy feltűnően csinos lány derekát fogta át. Beszéd közben magához húzta a lányt és megcsókolta. Ez a szobában különböző fogadtatásra lelt: Marius türelmesen várt, hogy megtudja kik állnak az ajtóban, Elias csak a szemét forgatta, Jeremy, aki még mindig az asztal mellett állt, lehuppant az egyik székre. Gyorsan úgy tett, mintha nagyon fontos dolga lenne egy papírral és tudomást sem vett az újonnan érkezettekről.
Eközben Elias mosolyogva felállt és odalépett a pár elé.
-Clara, Dorian! Bemutatom nektek az új szobatársunkat, Marius Farley-t. Marius! – fordult az új fiú felé. – Ők Clara, a húgom és Dorian Brown, aki a szobatársunk.
-Üdv. – szólt a lány mosolyogva. – Nem is mondtátok, hogy új társatok lesz. – mondta kissé hangosabban, leginkább Jeremynek címezve a mondatot.
-Miért kellene nekem mindent tudnom? – kérdezte mérgesen Jeremy. – Miért várjátok el tőlem, hogy minden információt naprakészen tudjak? – A fiú felkapta a könyveit és kivágtatott a szobából, miközben még hozzátette. – Hagyjatok békén.
-Mi ütött belé? – kérdezte meglepetten Dorian, akit úgy tűnt, nem nagyon rázott meg barátja kifakadása.
-Nem tudom, de szerintem most hagyjuk egy kicsit. – vonta meg a vállát Elias, majd ránézett Mariusra, aki csak állt és némán figyelte a számára érthetetlen jelentet. – Gyere, megmutatom, hogy hol van a termünk. Hagyjuk a párocskát még egy kicsit enyelegni. – szólt hátra nevetve. Clara erre fogott egy füzetet és hozzávágta bátyjához.
-Remélem ez is kelleni fog! – szólt mérgét megjátszva, miközben szemében boldogság csillogott.
Elias becsukta maga mögött az ajtót és amikor a kicsit odébb álló Marius mellé ért megszólalt.
-A legutolsó bálon jöttek össze. Sosem gondoltam volna, hogy Dorian rá fog hajtani a húgomra. Ő az a nőcsábász fajta, aki minden partin új lánnyal jelenik meg. De most úgy tűnik, ez komoly. Vagy legalábbis nagyon remélem, hogy az, mert Clara beleélte már magát. És nem akarom, hogy a húgom boldogtalan legyen.
-Nem látszott annak…
-Szerencsére nem. – Egy kis hallgatás után hozzátette. – Jeremy viszont…még sosem csinált ilyet, pedig tíz éves kora óta ismerem.
-Szerintem meglepte ez a dolog… - mondta halkan Marius, bár nem akart belefolyni ezekbe a dolgokba.
-Tessék? – nézett rá értetlenül Elias.
-Hát meglepettnek látszott. Gondolom nem tudta, hogy a húgod és Dorian járnak.
-Nem, nem tudta. Szerinted el kellett volna mondanom neki?
-Hát lehet, hogy jobb lett volna.
-Nem gondoltam, hogy érdekli. Vagyis, sejtettem, hogy tetszik neki a húgom, de…a fenébe, mégis csak a húgom. Nem fogom kibeszélni a barátommal a szerelmi életét, ha a szerelme a húgom.
-És Dorian?
-Ő más…
A beszélgetést nem tudták tovább folytatni, bár Mariust igazán érdekelte volna, hogy Dorian miért másabb Jeremynél. Elias előreengedte az új fiút a terembe, ami teljesen olyan volt, mint bármelyik másik iskolabeli terem, bár itt minden sokkal modernebb volt.
A padok két oszlopban álltak és mindegyikben öt pad volt. A legtöbb helyen már ültek, igazából már csak az ő szobájuk lakói hiányoztak. Elias odavezette az ablakfelőli padsor utolsó padjához Mariust.
-Itt szoktunk mi ülni. – mondta, miközben Jeremyt figyelte. A fiú az utolsóelőtti padban ült és nem fordult hátra, amikor a másik kettő odaért.
-Jeremy… - szólt hozzá Elias, de a megszólított nem vett róla tudomást.
-Öhm, azt hiszem, jobb lesz, ha te ülsz mellé. Én meg lefoglalom ezt a helyet Doriannek.
Mariusnak nem sok választása maradt, de reménykedett benne, hogy Jeremy rá nem haragszik. Hiszen ő mit sem tudhatott Clara és Dorian kapcsolatáról. Ő semmiről sem tehet.
-Ugye nem gond, ha ideülök? – kérdezte meg azért, biztonságképpen.
-Dehogyis. – mosolyodott el végre Jeremy. – Neked semmi közöd nincs ehhez az egészhez. És hülye voltam. Nem kellett volna így kitörnöm. Csak nem kezdődött a legjobban ez a reggel, de most már minden rendben lesz.
Pár percig csendben ültek egymás mellett, végül Marius megszólalt.
-Tulajdonképpen milyen óránk lesz? Nem kaptam még órarendet…
Jeremy a tolltartójában lévő papírra nézett.
-Matek. Na az legalább jó. Mr. Renton rendes hapsi és jól tanít. Nem lesz vele sok bajod, főleg, ha tudod az anyagot.
-Eddig nem volt gondom a matekkal. – húzta meg a vállát Marius.
-Akkor nem kell izgulnod. – mosolyodott el Jeremy.

Az elkövetkező egy hétben Marius megismerte az össze tanárát. Voltak szimpatikus alakok, voltak kevésbé kedvesek, voltak akik érdeklődtek az új tanuló iránt és voltak akiknek fel sem tűnt, hogy eggyel több fiú jár az osztályba.
Marius számára nagyon furcsa volt a teljes fiúosztály. A St. Jamesben ugyanis a lányok és a fiúk külön csoportokat alkottak. Habár a szabadidejükben annyit lehetettek együtt, amennyit akartak, az órákon külön kellett részt venniük.
Az első hét csak úgy elszállt és Marius azt vette észre, hogy hétvége van és az iskola egy része kiürült. Sok tanuló ilyenkor hazalátogatott, de azok, akik messzebb laktak, inkább a kollégiumban maradtak. Furcsa volt a csend, és a nyugalom az egész heti nagy nyüzsgés után.
Az osztály szerencsére hamar befogadta Mariust, bár a szobatársait kivéve mindenki kicsit tartózkodó volt vele szemben. De Elias és Jeremy szerint nem kell törődni vele, a fiúk mindig ilyenek voltak az újakkal.
Marius csak egy valakivel nem tudott kibékélni: Doriannel. Nem tudta, miért, de a másik fiú is kerülte őt, nem sokszor kezdett beszélgetést és inkább barátnőjével töltötte idejét, mint a szobatársakkal. Ezt az utóbbit persze nem lehetett a szemére vetni, de Marius mégis furcsállotta Dorian tartózkodását.
Végül arra jutott, hogy Dorian azért nem beszélget vele, mert ő jóban van Jeremyvel. Az első hét után a szőke fiút kedvelte meg a legjobban. Minden órán egymás mellett ültek és sokat beszélgettek. Marius azt is észrevette, hogy Jeremy féltékeny Dorian szerelmére. És mivel ezt mindenki látta, így Dorian figyelmét sem kerülte el, a fiú pedig ezért elárultnak érezte magát. Nem gondolta volna, hogy éppen Jeremy lesz az, aki elrontja boldogságát.
Még csak öt napja jártak iskolába, de a két fiú között már több vita is volt. Elias erre csak azt mondta, nem lepődik meg már semmin, hiszen Dorian és Jeremy mindig is vetélytársak voltak az osztály legjobb tanulója címért, és az utóbbi években egyre többször szólalkoztak össze. Szerinte csak a sors fintora volt, hogy szobatársak lettek.
Persze egyikük sem volt haragtartó, így hamar újra beszédbe elegyedtek, de a folyamatos huza-vona eléggé elmérgesítette a szoba hangulatát.
Amikor Jeremy vasárnap este visszatért, boldogan jelentette be:
-Meg vagytok hívva jövő hétvégére! Martha és Timothy – ők a nevelőszüleim – tette hozzá Marius kedvéért - szeretettel vár mindenkit. Téged is! – fordult azonnal Marius felé. – Kíváncsiak az új fiúra. – kacsintott oda.
-Köszönöm. – bólintott Marius. – Én meg kíváncsi vagyok, hol nőttél fel.
-Tulajdonképpen semmi extra. Egy kis parasztház a falu szélén. De majd meglátod. A program a következő lesz: péntek este vacsora, szombaton megmutatjuk Mariusnak a falut, vasárnap ebédig maradunk, aztán jövünk vissza. Jó lesz így? – Jeremyn látszott a lelkesedés.
-Naná. – szólt Elias, aki eddig az ágyán feküdt. – Végre változik a program. – nevetett rá Jeremyre. – Eddig – nézett rá Mariusra – minden évben lementünk és beszélgettünk, játszottunk és jó sokáig fenn voltunk. Változatosságot hoztál az életünkbe. – ásított nagyot.
-Kössz, ha tudtam volna, hogy ennyire unod, nem hívlak meg. – mosolygott Jeremy, hiszen tudta, hogy Elias csak ugratja őt.
A fiúk nagyon szerették ezt az évenkénti meghívást. Ilyenkor Jeremy szülei történeteket meséltek a faluról, a régi időkről és –amit a legjobban szerettek – a kicsi Jeremyről. Aztán minden évben szerveztek valami kirándulást vagy közös programot. Martha és Timothy nagyon értettek a gyerekekhez és tudták mire van szüksége a fiúknak, akik a héten keményen tanulnak, hogy minél jobb eredményt érjenek el.
-Hol van Dorian? – kérdezte Jeremy.
Elias gyorsan visszabújt a könyvébe, így a válaszadás Mariusra hárult.
-Randizik. – válaszolta könnyedén. Nem kellett mondania kivel, Jeremy tudta és csak bólintott.
-Csak mondani akartam neki, hogy természetesen Clarát is szívesen látjuk.

Chat

Henciinek köszönhetően már van Chat is. Szóval most már egy kattintással is lehet nekem üzenetet küldeni. Hajrá várom a kritikákat!
A Chatért még egyszer hálás köszönet Henciinek! Na meg azért is, mert itt piszkál, hogy írjak már. Kell ennél több ráhatás? :D

A dizi megváltozása a Chat érdekében történt. Így lehet látni, amit írunk! :)

Második fejezet - Új barátok

Hát elérkezett ez is, kész van a második fejezet. Szeretnék valamit kérni minden kedves olvasómtól! Mivel egyelőre még a chat nem megoldott dolog a blogon, ezért a kommentekhez lécci írjatok valamit. Nem kell áradozni, nem kell dícsérni, a lényeg, hogy lássam, kb mennyien olvassátok. (mondjuk nekem már az is elég, ha egy ember elolvassa, de szeretném, ha minél többen...) És ha már írtok, akkor valami kritikával is dobjatok meg. DOBÁLJATOK! :D Előre is köszi! Ígérem, amint lesz chat, leszállok a kritika témáról...csak néha fogom felhozni!

-------------------------------------------------------------------------------------

Az új tündérkirályt Damascusnak hívták. Bátyja halála után egyből a királyi palotában termett és a szokásoknak megfelelően elfoglalta a trónt. Senki nem szegülhetett ellen, ugyanis Damascus a déli száműzetése alatt komoly hadsereget szerelt fel, és sok hűséges embert mondhatott magáénak. Épp ezért a régi királyhoz hűséges tündérek nem mertek fellázadni új uruk ellen. Annál is inkább, mert Damascus teljesen jogosan foglalta el a trónt, és ezt mindenki jól tudta. A nép csak egy valamiben reménykedhetett: a hercegnőknek sikerült megmenekülniük és néhány év múlva megérkezik a megváltás.
Azonban Damascus is ettől félt. Több kisebb kutató csoportot küldetett ki a birodalom erdeibe és csak reménykedni mert benne, hogy sikerrel fognak járni. Tervei voltak. Ő is nagyon jól ismerte az íratlan törvényt. Ha valamelyik lánynak fiú utódja lesz, vége lesz mindennek. Hacsak… Damascusban kezdett megfogalmazódni egy terv.
A tündérkirálynak nem kellett sokat várnia. Néhány nap múlva visszatértek a katonák és az egyik csapat sikeres küldetést hajtott végre.
Damascus már örült annak, hogy azt a parancsot adta harcosainak, hogy élve hozzák vissza a szökevényeket. Terve az elmúlt napokban egyre jobban körvonalazódott, és immár a győztesek biztos nyugalmával várta menekülőket a trónterembe.
Néhány perc múlva páncélos harcosai tuszkoltak be két tündért az ajtón.
-Ketten? – pattant fel Damascus. – Hol van a harmadik? Hol van Elara? Hol van a kisebbik lány?
A katonák nem számítottak a kirohanásra. Nem is sejtették, hogy hárman voltak, mivel ők csak ezt a két szerencsétlen találták meg az erdőben. A csoport vezetője próbálta meg menteni a helyzetet:
-Uram, csak ketten voltak. A másik lány nem volt velük. Bizonyára szétváltak.
A két fogoly gyors pillantást váltott.
-Hát jó, majd csak előkerül. Nem bujdoshat egész életében. De… - ránézett a két fiatalra maga előtt. – Ők biztos tudják, hogy hol van! – biccentett fejével. A katonáknak nem kellett magyarázni, már fogták is őket, hogy kihallgathassák a két tündért. De Damascus megálljt intett.
-Én akarom őket kihallgatni!
A régi király alatt szinte sosem használták a börtönt. Nem volt megfelelő indok vagy ok használni. A rablókat, tolvajokat sosem a királyi várban tartották fogva, hanem egy külön épületet húztak fel, egy félreeső kisvárosban.
Most viszont hamar megteltek a cellák. Damascus tudta jól, hogy sokan el tennék láb alól. Főleg a bátyja hívei gondoltak előszeretettel a halálára. Az elmúlt években a sok hűséges ember mellett sok ellenséget is szerzett. Sokan nem szerették déli politikáját, és magát a tündért sem.
Damacus becsvágyó, önző tündér volt. Mindig is a trónra vágyott, és utálta másodszülöttségét. Már kiskorában is értésére adták, hogy sosem lehet belőle király. Már akkor elhatározta, bebizonyítja, igenis uralkodó lesz belőle. Sajnálta, hogy szülei nem élhették meg ezt a napot. Szívesen az arcukba dörgölte volna hirtelen felemelkedését.
De már nem tehette meg. Helyette azokat büntette, akik imádták a szüleit, a testvérét és mindent, ami hozzájuk kapcsolódik. És az első két áldozat ez a két tündér lesz.

Marius azóta nem szólt egy szót sem, amióta beült a kocsiba. Először a tájat nézte, figyelte, ahogy az ismerős, dimbes-dombos környezete átváltozik egyre erdősebbé. Aztán végül elővette szokásos úti olvasmányait: édesanyja történeteit. Praktikus volt minden helyzetben, mivel nem egy füzetben vagy egy könyvben voltak, hanem egyszerű lapokon. Így mindig elég volt azt elővenni, amelyik érdekelte, nem kellett az egész kupacot magánál tartania.
Most éppen a új, gonosz királyos történetet kezdte el olvasni, de nem tudta befejezni. Apja hátraszólt a hátsó ülésen ülő fiának:
-Már megint azokat a bugyuta történeteket olvasod?
Mariusnak nem volt kedve veszekedni, ezért inkább eleresztette a füle mellett a kérdést és elrakta a papírokat.
-Csak azt néztem, hogy mit írtak az iskolából. – hazudta. A fiú azzal nyugtatta magát, hogy ez egy kegyes hazugság volt, a családi béke megőrzése érdekében. – Mikor érünk oda?
-Már egész közel vagyunk. Nemsokára.
-Jó. – sóhajtott Marius. Nem igazán tudta eldönteni, hogy akarja-e ezt az elköltözést. Ő választott, és nyáron még úgy érezte jó ötlet lesz, de most, hogy mindenjárt megérkeznek kezdett rátörni a honvágy.
De most már nem volt visszaút. Nem akart meghátrálni, nem akart visszakozni.
Tíz perc múlva feltűnt az iskola épülete. Mariusnak nem volt újdonság, már volt itt a nyár közepén, amikor elrendezték az átiratkozást és a többi papírmunkát. De most is lenyűgözte az épület nagysága és szépsége.
Amikor először olvasott a St. Jamesről azt hitte valami hiper-szuper modern iskolába fog járni. De az első találkozása az iskolával meggyőzte, hogy neki itt a helye.
Marius most már tényleg az iskolából kapott levelet vette elő.
-Azt írják, hogy a 112-es szobában fogok lakni. Tehát, ha jól emlékszem ez az első emeletet jelenti. Azt hiszem nem lesz probléma.
-Remek. – mondta az apa, miközben leállította a kocsit. – Segítek felvinni a dolgaidat.
-Köszi. – morogta Marius. Úgy látta, apja nem nagyon sajnálja, hogy fia bentlakásos iskolába költözik. Végül úgy döntött, nem fog törődni vele, vagy legalább is megpróbál nem törődni vele. Megfogta az egyik bőröndöt és elkezdte felcipelni a lépcsőn. Örült neki, hogy csak az első emeletig kell felvonszolnia a cuccot.
A szobát könnyű volt megtalálni. A 12-es szám a folyosó végén volt. Marius letette a bőröndöt és bevárta apját, aki pár lépéssel mögötte jött.
-Na, nem mersz bemenni? – ugratta fiát a férfi, majd megveregette a vállát. – Gyerünk!
Marius nagyot sóhajtott, és kinyitotta az ajtót. A szoba négy fős volt, de egyelőre csak ketten voltak ott. A két, ablakhoz közeli ágyra pakolták ki a dolgaikat, de az ajtónyitódásra felfigyeltek. Meglepetten néztek Mariusra, aki kissé félszegen lépett be a szobába.
- Marius Farley vagyok. És ha minden igaz, én leszek az új szobatársatok.
A fiú, amíg a másik kettő felébredt megdöbbenéséből, végigmérte új társait. A bal oldali fiú magas, barna hajú volt. Az ágyán egy kupac könyv feküdt. A szekrényben, ami a két ágy között állt márkás ruhák sorakoztak halomszámra. Amikor a fiú észrevette, hogy Marius a szekrényt nézi, gyorsan becsukta.
-Elias Gordon vagyok. – lépett oda a srác, és kinyújtotta a kezét. Marius elfogadta az üdvözlést, majd a másik fiú felé fordult. Ő szőke hajú volt és körülbelül olyan magas, mint Elias. Kék szeme kíváncsian csillogott.
-Jeremy Cluster. – mutatkozott be ő is.
Az ismerkedés alatt Marius apja is belépett a szobába.
-Ő az apám, James Farley. – mutatott rá a férfira, majd kilépett a szobából. Nem akart a fiúk előtt elbúcsúzni apjától. A férfi csak intett a két fiatalnak, majd kiment ő is.
-Hát akkor vigyázz magadra. És ha bármi kellene, csak szólj.
-Jó, persze. – bólintott Marius. – De azt hiszem, most meg van mindenem. Talán nem felejtettem el semmit.
-Remélem jól fogod érezni magad. – mondta a férfi, miközben megölelte a fiát. majd megfordult és elindult a kijárat felé.
-Én is. – morogta Marius és nézte, ahogy apja eltűnik a lépcsőn. Majd, amikor már nem látszódott belőle semmi, nagyot sóhajtott. Hátrasimította szemébe lógó haját és belépett a szobába.

Amikor Marius és az apja kiléptek a szoba ajtaján Elias és Jeremy összenéztek.
-Új szobatárs?
-Én nem tudtam róla. – morogta Jeremy, pedig általában ő volt az, aki mindenről tudott, ami az iskolában folyt.
-Végül is, mindegy, nem? El leszünk itt négyen is.
-Ja, igazából már csak mi voltunk az osztályból azok, akik hárman voltunk egy szobában. Szóval, akkor hányan is leszünk? Huszonnégyen?
-Feltéve, ha hozzánk fog járni.
-Hozzánk fog járni. Tuti. – nevetett Jeremy, aki már várta, hogy Marius visszatérjen. Kíváncsian várta, mi hozta ezt a srácot ebbe az iskolába.
A két fiú folytatta a pakolást, majd néhány perc múlva Marius is csatlakozott hozzájuk. Homlokát ráncolva nézett két bőröndjére.
-Látom, hosszú időre maradsz. – mutatott a két csomagra Jeremy. – Gondolom nem a közelből jöttél.
-Nem, Manchester közelében lakunk. Vagyis laktam.
Elias és Jeremy összenevettek. Jól tudták, hogy Marius zavarban van. Végül Jeremy könyörült meg az új szobatárson.
-Gyere! Ez lesz a te szekrényed. – mutatott a sajátjára. - Vagyis ennek az egyik fele. A másikon – mutatott a szembeni falnál állóra – Elias és Dorian osztozik. Dorian viszont csak holnap jön. – mondta Jeremy Elias felé fordulva.
-Remek. – majd tanácstalanul nézett a két bőröndre. – Lehet, hogy ki kellene pakolnom.
-Csak nyugodtan. Mi is azt tesszük. Bár Jeremynek ez könnyen fog menni. – Húzta el a száját Elias.
-Elias csak irigykedik! – nevetett Jeremy. – Tudod, én itt élek lenn a faluban, úgyhogy nem kell sok cuccot felhoznom. Hétvégente leviszem a szennyest, hétfőn meg hozom vissza.
-Tényleg jó neked. Minden héten láthatod a szüleidet.
Nagy csend telepedett rá a szobára. Ezt Marius is észrevette, és kezdte kínosan érezni magát.
-Valami rosszat mondtam?
-Nem, dehogyis. – mondta halkan Jeremy. – Az az igazság, hogy nem a szüleimmel élek. Igazából nem is ismerem őket. Egy kedves, idősebb házaspár vett magához, amikor még kisbaba voltam és ők neveltek fel.
-Jajj, bocsánat, nem akartam…
-Semmi baj. De most mesélj te magadról!
-Mit szeretnétek hallani? – kérdezte mosolyogva, miközben leült az ágyára.
-Hát tulajdonképpen mindent. – válaszolt Jeremy. – Miért jöttél ide? Hogy találtad meg a sulit? Miért pont most? És hasonlók…
Marius egy pillanatig elgondolkodott. Mennyit mondjon el ezeknek az ismeretlen srácoknak? Ő úgy érezte, megbízhat bennük, és általában az érzései nem szokták megcsalni. Újra ránézett a két fiúra. Jeremy türelmesen pakolt és úgy tűnt, tényleg kíváncsi, tényleg érdeklődik. Elias pedig az ágyán ült, hátát a falnak támasztva és várakozón nézett Mariusra. Végül döntött: megbízik bennük.
-Ez egy hosszú történet. Valahol ott kezdődött, hogy… nem is tudom, hol kezdjem. Talán ott, hogy kicsit tudom, mit érzel, Jeremy. Persze, az én helyzetem nem olyan nehéz, mint neked…
Marius, aki eddig mindenhova nézett, csak a fiúkra nem, most végre odapislantott. Elias és Jeremy megkövülten álltak. Valószínűleg ők sem számítottak ennyire őszinte vallomásra. Marius viszont most már nem tudta abbahagyni. Hosszú ideje nyomta ez a szívét, és most végre itt volt a remek alkalom, hogy kibeszélje magából.
-Szóval… - folytatta, miután visszajött a hangja. – Az édesanyám tíz évvel ezelőtt eltűnt. Egyik napról a másikra… Mintha a föld nyelte volna el. És onnantól megváltozott minden. Addig egész jól éltünk, de utána apa megváltozott. Vagyis mindenki megváltozott, én is, az öcsém is, na meg apám. És ezután már nem igazán jöttünk ki. Egyre több volt a veszekedés és most nyáron jött az ötlet, hogy mi lenne, ha valami bentlakásos suliba járnék. Kicsit kutakodtam az interneten és így találtam meg ezt az iskolát.
-Miután apám áldását adta rá, eljöttünk, megnéztük, beszéltünk az igazgatóval, aki tárt karokkal fogadott. És most itt vagyok.
A két fiú még mindig nem tudott megszólalni, ezért Marius próbálta menteni a helyzetet.
-Hát ennyi. – mosolyodott el.
Jeremy és Elias összenéztek, majd a szőke fiú szólalt meg.
-Huh, hát kicsit vidámabb történetre számítottunk.
-Bocs, nem akartam elrontani a hangulatot. – dőlt el az ágyán Marius. – Én is olyan hülye vagyok. Gondolhattam volna, hogy ez lesz…
-Állj! Állj! – ugrott fel az ágyáról Elias. – Nincs semmi baj, sőt örülök, hogy őszinte voltál. Komolyan mondom, ez sokkal jobb volt, mintha előadtad volna, hogy mennyire boldog vagy és mennyire szép az életed. Én teljesen megértem. Mindenkinek vannak problémái. Én is elmondhatnám mennyire szép volt a nyár. Mennyire jó volt az egyik karibi szigeten süttetni a hasamat, de nem… Ki kell mondani az igazat, mert akkor fogunk megkönnyebbülni. Ezért akartam visszajönni ide. Mert itt vannak a barátaim, akikkel meg tudom osztani a problémáimat. És örülök, hogy most már te is közénk tartozol, mert… - Elias észrevette magát. Nem akart ilyen hosszú beszédet mondani, csak meg akarta nyugtatni az új fiút, hogy semmi őrültséget nem csinált, és teljesen jól tette, hogy kiöntötte a szívét. – Csak azt akartam mondani, hogy üdv közöttünk. – huppant végül vissza az ágyára.
-Huh. Jó kis bemutatkozás volt. – mosolygott Jeremy. – De most lassan le kellene mennünk vacsorázni. És ott folytathatjuk ezt a jó kis beszélgetést.
Elias és Marius egyszerre húzta fel a szemöldökét.
-Ne is törődj vele! Jeremynek nagyon rossz a humora. – veregette meg barátja vállát Elias.
Néhány perccel később már az ebédlő ajtajában álltak. Étkezőnek az épület legnagyobb termét rendezték be. Három hosszú asztal állt a terem közepén és rá merőlegesen egy. Nem kellett sokat gondolkozni, hogy a rövidebb, különálló sor a tanárok helye. Marius körbenézett. Egyelőre még kevesen voltak itt. Néhányan ültek a diákok asztalánál, a tanárok közül viszont elég sokan fogyasztották már a vacsorájukat.
-Gyere! – húzta be a terembe Jeremy. – Időben le kell jönni, mert vagy nem lesz helyed, vagy csak a maradék jut.
-De Jeremy mellett nem kell aggódnod. Ő a pontosság mintaképe… - morogta kissé gúnyosan Elias.
-Elias! Ne panaszkodj! Még egyszer sem kellett várakoznod a helyedre.
Magukhoz vették a vacsorájukat és leültek egy kupac ember közé. Marius biztos volt benne, hogy leendő osztálytársaihoz van szerencséje, ugyanis két újdonsült barátja nagyon jól elcsevegett velük.
-Bemutatom nektek Marius Farley-t, az új osztálytársunkat. – szólt egy rövid beszélgetés után Elias, majd elsorolta az ott ülők nevét. Elias olyan gyors volt, hogy Marius nem is nagyon próbálkozott a nevek megjegyzésével. Úgy döntött, majd a következő pár napban próbálja megismerni a fiúkat. Persze ők is kikérdezték, hogy ki ő és honnan jött, de velük már óvatosabb volt. Ezt Jeremy és Elias is észrevette, de nem szóltak egy szót sem. Tiszteletben tartották Marius döntését, így inkább elterelték a szót.
-Marius! Mennyit tudsz a tanárokról? – kérdezte ravasz mosollyal Jeremy.
-Leginkább semmit. Csak az igazgatóval találkoztam, úgyhogy senkit sem ismerek.
-Hát jó – fordult a tanári asztal felé Jeremy – kezdjük a bemutatást.
Fél óra múlva Marius már mindenkiről tudta, hogy mit tanít, milyen tanár, mennyit követel, hogy kell viselkedni és minden egyéb fontos információt és pletykát. Csak úgy zsongott a feje a sok befogadandó névtől és útmutatótól, amit kicsit talán túlzottan is lelkes osztálytársai zúdítottak rá.
Végül aztán elérkezett a lámpaoltás ideje, és búcsúzóul csak ennyit mondott szobatársainak:
-Még hogy a fiúk nem pletykásak.
A másik kettő csak nevetett és a kuncogás közepette aludtak el.

Első fejezet - Visszatérés

Hát elérkezett ez a becses pillanat is. Itt az első fejezet. Miről is szól? Megismerhetjük a legfontosabb szereplőket, és a körülményeiket. Aztán majd elkezd bonyolódni a történet, de ez még a jövő zenéje. :) Jó olvasást!

-------------------------------------------------------------------------------------

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy számunkra ismeretlen világ. Ebben a világban a tündérek uralkodtak. A királyi család egy gyönyörű erdő közepén élt egy csillogó-villogó kastélyban. A család boldogan élt, hiszen mindenük meg volt, amit csak kívánhattak. Jól vezették az országot, egy virágzó birodalmat építettek ki.
A tündérnép is tisztelte a királyi családot, hiszen sosem kellett panaszkodniuk. Mindennapjaik kellemesen és gond nélkül teltek. Mindenki elvégezte a feladatát, és így boldog életet élhettek.
Ha valaki oda tévedt volna, azt hitte volna, hogy egy álomvilágba csöppent. A tündérek vidámak voltak, a gyerekek mindig mosolyogtak, a felnőttek pedig gyermekeik boldogságának örültek.
Az idillre csak egy valami vetett árnyékot. A király öccse egy becsvágyó, önző alak volt. Nem tetszett neki bátyja fényűző élete és mindenáron meg akart szabadulni testvérétől. Persze, ez nem volt olyan könnyű. A tündérkirály nem volt egy könnyelmű fickó és nagyon jól ismerte öccse vágyait. Épp ezért, hogy megelőzze a bajt, testvérét a déli területek felügyelését bízta.
A férfi viszont nem elégedett meg ezzel. Egyre-másra törte a fejét a ravaszabbnál ravaszabb terveken.
Egy nap aztán a király váratlanul, egy rejtélyes balesetben meghalt. A királyné rögtön tudta, hogy családja komoly veszélyben van. A tündérkirály fiú utód nélkül halt meg, így a korona a legközelebbi férfi rokont, a fiatalabb testvért illette.
A királyné férje haláláról értesülve magához hívatta lányait.
-El kell mennetek innen. Veszélyben van az életetek.
A lányoknak nem kellett magyarázni: ha valamelyikük fiút szül, akkor onnantól kezdve a trón őt illeti. Igaz, a hatalmat csak akkor kezdheti el gyakorolni, ha nagykorúvá válik. De ez nagyon hamar eljöhet, hiszen a tündérek már tizenhat évesen felnőtté válnak.
Ilyenkor avatják fel őket, és egy szertartás keretében ilyenkor nő ki a szárnyuk is. Ez egy nagyon szép esemény és minden kis tündér erre vár. Ilyenkor lesz értelme a tündér létnek, ilyenkor veszi kezdetét az igazi felnőtt élet.
A lányok könnyes szemmel néztek anyjukra, aki odalépett hozzájuk és megölelte őket.
-Legyetek bátrak és mindig maradjatok együtt. – súgta oda nekik halkan és ránézett a lányok háta mögött álló férfira.
-Vigyázz rájuk! – Az asszony nem mondott többet, tudta, hogy megbízhat a fiatal harcosban, aki a tündér sereg egyik ígéretes, ifjú tisztje volt.
Három napig folyamatosan vágtáztak lovaikon, csak éjszakára álltak meg pár órás pihenőre. A lányok jól tudták, hogy hazájuk jövője az ő kezükben van, így mindenképpen el kellett menekülniük. A hercegnők nem ismerték a tervet, de feltétel nélkül megbíztak a velük lovagló férfiban.
Arra viszont egyikük sem számított, hogy egyik éjszakai pihenőjük alatt rájuk támadnak. Valaki elárulta őket, vagy egyszerűen csak a szerencse nem szegődött melléjük, a lényeg az, hogy az immár megkoronázott új király katonái megtalálták őket.
-Fussatok! – kiáltott az ifjú harcos, amikor látta, hogy a harc elkerülhetetlen. Két fekete páncélba öltözött fegyveres tört rájuk, így a lányoknak esélyük volt a menekvésre. A férfi kitartóan küzdött, amikor a lányok kiáltást hallottak.
-Neee! – fordította meg a lovát az idősebbik.
-Tovább kell mennünk!
-Menj! Menekülj, húgom! Nekem itt kell maradnom.
A kisebbik lány tudta, hogy teljesítenie kell nővére kívánságát, ezért tovább vágtatott, de közben folytak a könnyei. Nem akarta elveszíteni nővérét, aki nemcsak a testvére volt, hanem a legjobb barátja is. Mégis mindig azt tanították nekik, hogy az ország érdeke mindennél fontosabb, ezért kellett tovább mennie.
Újabb két nap lovaglás következett. A lánynak végtelenül hosszúnak tűntek a nappalok, és éjszaka is csak kétségek között forgolódva feküdt a földön. Nem tudta, mit kellene tennie, hova kellene mennie. Mindenesetre egy dologban biztos volt: vissza nem.
A szökés után egy héttel megváltozott a környezet. Az erdő dimbes-dombos tájjá változott át, és megjelentek kis házikók is. Egy faluba ért és már kereste a tündéreket, amikor valami furcsát vett észre: a felnőtteknek nem voltak szárnyaik.
A lány a lovon ülve összeráncolta a homlokát. Hova került? Milyen barbár világban nem nőnek ki a szárnyak? Bár fordult volna vissza, amikor egy halk köhintést hallott maga mögött.
-Elnézést kisasszony. – szólalt meg mögötte egy mély hang. – Ez az én földem, és össze tetszik járkálni a veteményt.
A lány csak szótlanul bámult vissza. Ennek a férfinak sincs szárnya. És most még meg is szólította. Mégis mi legyen most? Egyértelmű, hogy nem egy barátságos, vendégszerető tündér falucskába került.
-Hallja, amit mondtam?
Igen, hallom. – akarta mondani, de hirtelen fáradtság tört rá. Válaszolni már nem tudott, mert a fáradtságtól lefordult a lóról.

Marius Farley álmosan az órájára nézett. Fél tizenkettő. És holnap kezdődik az új tanév. Új tanév, új iskola, új osztálytársak és új környezet. Furcsa lesz, de majdcsak kibírja valahogy. Végül is sosem árt a változatosság. Nagyot ásítva lerakta a lapot, amit eddig a kezében tartott. Habár lassan tizenhat éves lett, mégis legtöbbször édesanyja régi írásait olvasgatta. Mesék voltak, tündérekről, kitalált világokról, nem létező hősökről. A fiú tudta, hogy kezd kiöregedni belőlük – és ezt apja is sokszor a tudomására adta -, mégsem bírt megszabadulni tőlük. A mesék voltak az utolsó emlékei, amik még édesanyjához kötötték.
Marius apjával és öccsével élt együtt. Anyja tíz évvel ezelőtt váratlanul eltűnt. A fiú apja váltig állítja, hogy egy másik férfival ment el, Marius mégis biztos volt benne, hogy a nő nem szabad akaratából hagyta el családját. A fiú emiatt sokszor vitába is keveredett, és ilyenkor csak hangos veszekedés lett az eszmecsere vége. Ha pedig nem erről veszekedtek, akkor valami más volt az oka.
A fiúnak nem volt jó kapcsolata az apjával. Hosszas tanakodás után rájött a titok nyitjára: apja az eltűnt szerelmét látja a fiúban, hiszen Marius teljesen anyjára ütött. A haja és a szeme színe ugyanolyan volt, és még a gesztusai és a mozdulatai is a nőt idézték.
Erről persze nem a fiú tehetett, de makacssága és édesanyjába vetett hite mindig felidegesítette a férfit. Utálta, hogy ő nem tud ennyire megbízni a nőben, de annyi titka volt, annyi mindent nem tudott róla, hogy a férfi szinte már semmin sem lepődött meg. De arra nem számított, hogy egyszer csak magára marad egy hat és egy négy éves fiúval.
Marius ezzel tisztában volt, ezért nem is kergetett hamis illúziókat azzal, amikor azt gondolta, hogy egyszerűbb lesz a családi élet, ha ő egy bentlakásos középiskolába megy a következő tanévtől kezdve.
Mindenkinek könnyebb lesz. És emellett Anglia egyik legjobb középiskolájába fog járni. Kell ennél több?
A fiú erre is tudta a választ: igen, kellene. De tudta, hogy türelmesnek kell lennie és akkor talán egy szép napon kiderül, miért tűnt el az édesanyja?
Addig is, el kell mennie ebbe az új iskolába. Mert „egyszer minden jóra fordul” olvasta el az utolsó mondatot édesanyja meséjéből.
Ez, a tündéres volt a kedvence neki és az édesanyjának is. Ezt mesélte a legtöbbször és igazából a fiúnak már nem is lett volna szüksége a papírra, szinte kívülről tudta az egészet.
Marius lekapcsolta a lámpát és elfeküdt az ágyban, de még sokáig nem jött álom a szemére.

- Ébresztő álomszuszék! – kiáltott fel Clara, miközben a bátyja mellé ugrott.
-Hm? – kérdezett vissza a takaró alól valaki.
Clara nem válaszolt, csak nevetett és lehúzta a takarót az ágyról.
-Ki az ágyból Elias! Kezdődik az iskola!
-És ennek ki örül? – morogta vissza szemét dörzsölgetve a fiú.
-Hát én! Meg gondolom te is! Tuti, hogy te is. Hiszen egy unalmas és förtelmes nyár után végre mehetünk vissza a suliba és találkozhatunk rég nem látott barátainkkal.
Elias csak morgott. Igaza van a húgának, de utálta, ha a lány ilyen ódivatúan és művészien ecsetelte a mondanivalóját. Clara két évvel volt fiatalabb bátyjánál és biztos volt benne, hogy egyszer író lesz belőle. Ennek érdekében mindent megtett, verseket, történeteket írt és legfőbb kritikusa a bátyja volt.
Elias és Clara Gordon a St. James középiskolába jártak és nagyon szerették azt az iskolát. Mivel bentlakásos iskola volt, ezért szinte az egész tanévet ott töltötték. Szüleik befolyásos emberek voltak, így kevés időt tudtak gyerekeikkel együtt tölteni, igazából csak nyáron szabadultak el pár hétre. Ilyenkor a család mindig valami nagy utazókörútra ment a világ valamelyik eldugott vagy kevésbé népszerű pontjára. A szülők mindig azt mondták, hogy a nyüzsgés után már kijár nekik egy kis pihenő.
Így a gyerekek jobbára egymásra támaszkodtak és egymást támogatták. Mindig alig várták, hogy vége legyen a szünidőnek és mehessenek vissza csendes kis életüket élni az iskolába. És végre, egy rendkívül hosszú és unalmas nyári szünet után végre lejött a nap a visszatérésre.
-Mikor indulunk? – kérdezte Elias azonnal, amint leért az étkezőbe, ahol szülei már a reggelijüket ették.
-Amint elkészültetek. Estére már Londonban kell lennünk. – mondta apja egy újság mögül.
Elias megkönnyebbült. Ha a szüleiknek dolguk van, akkor nem fogják húzni az időt. Gyors búcsú és mennek. És végre egyedül maradhatnak. Rámosolygott az asztal túloldalán ülő húgára, aki cinkosan visszanevetett.
-Én még nem láttam olyan gyereket, aki ennyire örült volna annak, hogy iskolába mehet. – mondta unottan az anyjuk, majd egy vállrándítás után felállt az asztaltól. – Ha készen vagytok, szóljatok Johnnak, aki majd leviszi a csomagjaitokat.
A gyerekek csak bólintottak, majd gyorsan befalták a reggelit és felrohantak a szobáikba.
Negyed óra múlva már mindketten készen voltak és az előtérben várták, hogy végre indulhassanak.
Amikor Elias kilépett az ajtón mély levegőt vett.
-Te is érzed? – kérdezte húgát.
-Igen. – nevetett Clara. – A szabadság szele…
A fiú is elnevette magát, majd megfordult. Végignézett a kétemeletes villán, majd megfordult és a kertet vizslatta körbe. Ilyenkor mindig elfogta a bűntudat. Annyira szeretett a St. Jamesbe járni, hogy el is felejtette, hogy hol is van az otthona. A húga erre mindig azt kérdezte, hogy milyen otthon az, ahol nem érzi otthon magát az ember? Clarának igaza van, az ő otthonuk a St. James. És két óra múlva már ott is lesznek. Ha szerencséjük van, az ebédet már ott fogyaszthatják el.

Jeremy Cluster türelmesen várt a bejárati ajtóban, miközben az előtte álló idős házaspár büszkén nézett végig rajta. Jeremy sosem értette, miért kell ez a szokásos év eleji szertartás, hiszen minden évben ugyanúgy néz ki. Mindig az iskolai ünneplője volt rajta, mindig ugyanúgy várta, hogy végre elindulhasson.
Nem, mintha nem szeretett volna otthon. Ő, a barátaival ellentétben, szerető családban nőtt fel, és mindig honvágya volt, bár az iskolából majdnem látta a házukat. Csak néhány fa takarta el a kilátást.
Az ő esetében viszont a család fogalom is mást jelentett. Jeremy nem ismerte a szüleit. Még kis korában került Martha és Timothy Cluster gyámsága alá és azóta velük élt. Jeremyt mindig érdekelték születésének körülményei, de erről az idős pár nem sokat tudott. Viszont Jeremy származásáról már annál többet. Egy valamit azonban a fiú lelkére kötöttek, még nagyon kicsi korában, senkinek nem mondhatja el a nagy titkot. Indoklásképpen saját biztonságát hozták fel.
-Sok olyan ember van, akinek fontos lehetsz. – mondogatták gyakran, de Jeremy sosem értette miért lenne ő fontos bárkinek is. Hiszen nincs benne semmi különleges. Úgy nőtt fel, mint bármelyik átlagos angol fiú.
Jeremyt merengéséből Martha hangja riasztotta fel.
-Vigyázz magadra és hétvégén várunk haza.
-Jövök. – mosolygott rá nevelőszüleire Jeremy, majd elindult az iskola felé.
Mehetett volna busszal is, de végül úgy döntött, inkább sétál egyet. A cuccait már tegnap felvitték, így ma csak a hátizsákja volt nála.
Jeremy már várta a percet, amikor végre megpillanthatja barátait. Két teljes hónapig nem találkozott a fiúkkal, és mivel a tanévet gyakorlatilag összezárva töltötték, ezért már hiányzott a jelenlétük. Persze tartották a kapcsolatot, emailben és telefonon, de az azért nem ugyanaz.
Bár Jeremy meghívta őket a nyárra, a fiúk mégsem jöttek el. Vagy nem volt idejük, vagy nem volt kedvük a szép iskolát látni. Mert hát a St. James nagyon jó iskola volt, de az év tíz hónapjában bőven elege lett belőle a többieknek.
Jeremy megértette őket. Az egyik gyönyörű tájakra utazott, a másik szebbnél szebb és jobbnál jobb fogadásokon vett részt. Jeremy barátai gazdagok voltak, és az ország legmenőbb emberei voltak a szüleik. A fiú sosem irigyelte tőlük ezeket a kiváltságokat, hiszen látta, hogy a pénz és a hírnév semmit sem ér, ha a szülők nem törődnek a gyerekekkel.
Jeremyt legalább tényleg szerették, és bár még sosem járt külföldön, nem hiányolta a nagy utazásokat.
A fiú hirtelen megtorpant. Gondolatai sűrű örvényében észre sem vette, hogy megérkezett. A nagy kovácsoltvas kapu tárva nyitva várta az érkező diákokat. Az udvaron nagy volt a nyüzsgés. Szülők búcsúztak a gyerekektől, barátok mosolyogva üdvözölték egymást és néhányan már a nehéz bőröndjeiket húzták befelé az épületbe.
Maga az iskola egy régi kastélyban volt berendezve. Óriási épület volt. Három emelet, és nagyon nagy alapterület. Habár külsőleg barokkos beütése volt a kastélynak, belül már nem látszódott az ódivatúság. Az iskola az ország legmodernebbjei közé tartozott, ezzel is segítve az itt tanuló diákok minél sikeresebb érettségijét.
Vagyis Jeremy legutoljára valami ilyesmit olvasott a St. James prospektusában. A fiú kíváncsian nézett körül, hátha megjött már valamelyik barátja. Nem is kellett sokat kutakodnia: épp akkor szállt ki az autóból Elias Gordon. Amint tekintetük összetalálkozott, lassan sétálva elindultak egymás felé, majd amikor elég közel értek, Jeremy megszólalt.
-Üdvözöllek újból Coldstreamben!
-Jó újra itt. – válaszolt Elias, miközben megrázta barátja kezét.
-Hogy telt a nyár?
-Szokásosan unalmasan.
-Szóval otthon ültél ahelyett, hogy meglátogattál volna? – kérdezte nevetve Jeremy. Nem várt választ, tudta, mit mondana Elias.
A fiú csak megrázta a fejét.
-Menjünk inkább fel a szobába. Tudod a szüleimnek fontos dolga van Londonban. És még oda is kell érniük. – Elias hangjából kiérződött a gúny és a szomorúság.
-Nem kell segítség a húgodnak?
Elias átnézett a háta mögött, ahol Clara már félig az ajtóban állt.
-De, akkor én megyek…
-Várj! Te búcsúzz el a szüleidtől. Ahogy titeket ismerlek, úgysem látod őket karácsonyig. Majd én segítek Clarának.

Első bejegyzés

Ezt most csak azért írom be, hogy megtudjam hogyan is működik ezt...egyébként meg ide valami irományomat fogom feltenni...majd, de egyelőre próbálom megtanulni hogyan is működik ez a blog.

Tehát mi is lesz ez?

Egy történet fiúkról, lányokról és ahogy a blog címe is mutatja, tündérekről. Szóval nem, nem azért lett Tündér - Nymphi a blog címe, mert tündér vagyok és aranyos, hanem mert róluk fogok írni. :D